Az udmurt fürdőház, a muncso

Egy korábbi posztomban már utaltam arra, hogy a Magyarországon közismert finn szaunára emlékeztető, de attól némileg eltérő funkciójú fürdőházak változatai Oroszország-szerte elterjedtek a különféle, finnugor és nem finnugor népek körében. Ugyanebben a posztban az izzasztós fürdőház vadonban épített, hanti változatát is bemutattam. Lássuk most, milyen az udmurtok fürdőháza, a muncso.

A fából készült muncso, mivel elsősorban a tisztálkodás számára biztosít helyet, ma is elengedhetetlen tartozéka szinte minden udmurt portának. Általában az ólak, gazdasági épületek mellé építik – a muncsót a tisztálkodáson kívül ugyanis olykor gazdasági célokra, például gabonaszárításra is használják.

Egészen a 20. század elejéig a muncsóhoz nem építettek kéményt, a kályha füstje így az ajtón vagy egy speciális füstelvezető nyíláson keresztül távozott (ezt a fürdőháztípust nevezik udmurtul söd muncsónak, azaz 'fekete muncso'-nak). A mai muncsók azonban szinte kivétel nélkül rendelkeznek kéménnyel. A szaunához hasonlóan a legtöbbször a muncso is két helyiségből áll: egy előtérből, ahol a levetett ruháit hagyja a fürdőzni készülő, és magából a fürdőhelyiségből (bár régebben nem építettek előteret a fürdőházhoz, és néha ma is előfordul, hogy a muncso csupán magát a fürdő-izzasztóhelyiséget foglalja magában).

A fürdőhelyiség padlója hézagosan egymás mellé helyezett deszkákból áll, hogy a fürdés során elhasznált víz a réseken át eltávozhasson. A jobb hőszigetelés végett az épület oldalgerendái közé mohát, az ajtószárny széleire pedig filcszerű anyagot illesztenek. A fürdőhelyiség központi eleme a méretes, téglából és öntöttvasból készült, zárható kályha, amit fával fűtenek. Ez a kályha – mind méretét, mind felépítését, mind a hozzá használt fűtőanyagot tekintve – láthatóan különözik tehát a finn szaunából ismert, nyitott, kövekkel megrakott kályhától. A kályha oldalához jókora vastartályt építenek, amit a kályha befűtése előtt vízzel töltenek meg. A falak mellé ücsörgésre szolgáló fapadokat állítanak. A muncso elmaradhatatlan kellékei még a megfelelő hőmérsékletű fürdővíz kikeveréséhez szükséges műanyag lavórok és fémvödrök (fürdés előtt a legnagyobb műanyag lavórt vagy kádat teletöltik hideg vízzel, ebből, illetve a kályha oldalához épített kondér forró vizéből meríthet tetszése szerint saját lavórjába a fürdőző), illetve a csapkodáshoz használt nyírfavesszőnyaláb, a venyik. Manapság a fürdőzés modern kellékeit – piperecikkeket, tusfürdőt, sampont, szivacsot – is megtaláljuk az udmurt fürdőházban.

A „nyugalmasan izzadós” szaunázással ellentétben a muncsózás valóságos pancsolásnak számít: az udmurtok ugyanis a fapolcokon ücsörögve éppen csak elkezdenek izzadni, máris hozzák a vízbe mártott venyiket, hogy – vérkeringésüket felfrissítendő – jól végigcsapkodják vele testüket. A csapkodást öblítés és mosakodás követi, majd tetszés szerinti számú és vízhőmérsékletű újabb öblítés, pancsolás. A szaunától eltérően a muncsóba egy használat alkalmával tehát egyszer lép csak be az ember, illetve az udmurt fürdőházban a test vízzel történő felfrissítése is magában az izzasztóhelyiségben történik.

Az udmurtok hagyományosan hetente egyszer, szombatonként fűtötték be a muncsót, és ezt ma sem teszik sokkal gyakrabban. A fürdőház funkciója a tisztálkodáson kívül a testi-lelki regenerálódás, felfrissülés biztosítása – egyrészt. A muncso valójában ezektől igen eltérő szerepeket is ellát(ott): a már említett gabonaszárításon kívül például gyógyításra is használták, sőt, hajdanában itt szültek az asszonyok, valamint a halottat is itt mosdatták. Sajátos szerepe miatt érthető, hogy számos hiedelem kapcsolódik a fürdőház használatához, és hogy az udmurt hitvilág szerint a muncsónak külön szelleme van: Muncsokuzso, a 'fürdőház gazdája'.

(A muncsóhoz kapcsolódó népi hiedelmekről bővebben ezen a linken olvashatnak az érdeklődők.)

Egy régi utazás emléke

1885 áprilisában, 25 éves korában indult el Munkácsi Bernát nyelvész Oroszországba, néhány hónapos udmurtföldi gyűjtőútra. A gyűjtött anyag - népköltészeti szövegek és udmurt-magyar szótár - még a 19. században megjelent. Munkácsi naplójából azonban csak rövidebb részletek láttak napvilágot a 20. század második felében. Most azonban Kozmács István nyelvész kiadásában megjelent az útinapló teljes szövege, a közzéadó által írott magyarázó jegyzetekkel, korabeli és újabb fényképekkel, térképpel kiegészítve.

Tulajdonképpen a naplót olvasva döbbenhet rá az olvasó, micsoda fantasztikus teljesítmény volt az akkori viszonyok között helyszíni gyűjtést, kutatómunkát folytatni. Bár Munkácsi utazása első napján azt jegyzi naplójába, hogy „megvalósult tehát a régi gyerekálom”, azért azt is hozzáteszi, hogy „immár az életemet teszem kockára az emberiség, a tudomány, hazám érdekében”

Komolyabb akadályoztatásban nem volt ugyan része, azonban többször előfordult az alábbi, Ljukban történt eset: „Andrej pópa gyanakvó szemmel nézi működésünket. Akarja, hogy bemutassam okmányaimat, mert politikai küldetéstől fél, vagy hogy incognito az egyházi hatóság részéről vagyok kiküldve.” Különösképpen attól tartott a pópa, hogy „célom megvizsgálni a nép vallási állapotát. Itt bizony az ő szénája a lehető legrosszabb rendben, a votjákok csaknem pogányok.”

Munkácsi részletesen ír a gyűjtési körülményekről. Az adatközlők többnyire hosszas rábeszélés, esetleg némi pénzbeli ígéret után kezdtek dalolni, vagy mesét, imádságot mondani. Egy esetet így ír le Munkácsi: Egy asszony „megkért, hogy engedjük meg, hogy ő bemutassa magát díszöltözékében (...), hogy aztán megmondjam a cárnak, milyen szépen öltözködik ő. Én a nőnek ezen olvadékonyságát a magam céljai szerint akarván felhasználni, azt válaszoltam neki, hogy igen is a budzsim ekszej, a nagy cár most votják dalt akar hallani s azért, ha azt akarja, hogy megtessék a nagy fejedelemnek, iziben mondjon egy dalt. Váltig restelte már a dolgot, de hiába, a cár akarata több, s így jött létre a tőle került dal.” Munkácsi azt is leírja, hogy nyelvismerete hiányosságai miatt előfordult, hogy egy-egy dal lejegyzésénél nagy nevetség kerekedett, mikor némely kétértelmű frázist 2-3-szor ismételgetett, minthogy nem értette.

A naplóból az is kiderül, hogy milyen, a korabeli magyar felfogás szerint mindenképpen szabadosnak tekinthető viszony jellemezte a lányok-legények kapcsolatát, mennyire ellentmondásos, végül inkább csak bosszankodással járó viszony alakult ki fogadott udmurt nyelvmesterével, mennyire nehezen jutott hozzá az otthonról érkező pénzküldeményekhez, de az is, hogy hányan voltak segítségére munkájában. Érdekes olvasmány mindazoknak, akiket érdekelnek a finnugor népek, azoknak pedig különösen, akik mostanában jártak Oroszországban, vagy akik mostanában végeznek terepen gyűjtőmunkát.

A könyvről rövid ismertető olvasható, illetve megrendelhető ezen a címen.

Frissítés: A megjegyzésekben még olcsóbb beszerzési forrás is meg van jelölve, kérünk bárkit, aki még ennél is olcsóbbat tud, jelezze. (FL)

Új sziktivkari stílus

Sziktivkar (Syktyvkar) a Komi Köztársaság fővárosa, közel negyedmillió lakosa van. A város ott helyezkedik el, ahol a Sziszola (komiul: Syktyv) belefolyik a Vicsegdába (komiul: Ezsva). A régi városmag félkörszerűen tapad rá a Sziszola egyik kanyarulatára. A városszerkezet érdekessége, hogy a repülőtér az egyik városnegyed-cikkely helyén áll. A leszállópálya vége és a repülőtéri épületek tehát gyakorlatilag a városközpontban állnak, az utas egyenesen az óváros közepébe érkezik. (A hírek szerint már épül az új, a várostól távolabb fekvő repülőtér, így ez a sajátosság is meg fog szűnni. A repülőtér helyére modern városnegyedet terveznek.) A pályaudvar a város másik végében, a város peremén, de a modern központként funkcionáló Kommunnyiszticseszkaja utca végében áll. (Nem tévedés, az utca neve valóban Kommunista. Oroszországban a politikai változások nem jártak az utcanevek megváltoztásával, így a városok főutcáinek nevei továbbra is Leninre vagy más jelentős mozgalmárra, szervezetre,
eszmére, a honvédő háborúra vagy hasonló hátborzongató dolgokra emlékeztetnek.)

Sziktivkar egyébként építészetileg nem túl érdekes. A régi faházas városrészekből alig maradt valami, ahol még állnak a rönkházak, ott sincsenek túl jó állapotban, a közművek hiánya miatt nem is népszerűek, az elszegényedő lakosság lakja őket. A város másik fele pedig a szovjet lakótelepépítészet jellemző látványát nyújtja, téglából és panelból emelt, sivár, jellegtelen házakból áll.

A kilencenes évektől kezdve azonban igyekeznek kitörni ebből az egyhangúságból. Az építőanyagválaszték szűkössége és az építészeti hagyományok hiánya miatt azonban ebből európai szemmel nézve igen érdekes eredmények születnek. (Azért ha valaki nagyon magasnak érezné kultúrfölényét, gondoljon hazai családiház-építészetünk remekeire, vagy akár a Nemzeti Színház épületére.) A sivárság megtörése érdekében az épületekre különböző szögletes vagy lekerekített kiugrókat és beugrókat, tornyocskákat, boltíveket építenek, az erkélyeket szeszélyesen rendezik el stb. A bal felső képen látható, eleve lépcsőzetes épületen egy tornyot helyeztek el, erkélyek csak a felső emeleteken vannak, az alsó emeletek viszont csíkozottak. A jobb felső képen látható épület sarkán a beépített erkélyek szintén csak a negyedik emelettől kezdődnek,
de alattuk az ablakok kisebb ívekben helyezkednek el. Az épület oldalán az utcára kitüremkedő szobákat látunk, ezek oldalában az ötödik emeletig nincsenek erkélyek, a hatodik és anyolcadik emelet között beépített erkélyek vannak, míg a kilencediken nyitott erkélyek. Az épület tetejét valamilyen kitöremkedés koronázza, nem világos, hogy valóban beépített tér-e. A bal oldali középső kép egy szalagház utcafrontját mutatja. Érdemes felfigyelni a homlokzat lépcsőzetességére, illetve arra, hogy a homlokzat magasabb az épületnél, és tetejét változatos (főként íves, de időnként szögletes) formaelemek díszítik. Az ablaklécek megtörésével szintén a monotóniát oldják. A jobb oldali középső képen látható épület tömbjének merevségét a lekerekített sarkok, illetve a homlokzat kitüremkedő része oldják. Az épület szimmetriáját csupán az bontja meg, hogy oldalt más a beépített erkélyek elhelyezkedése, mint középen. A bal alsó képen látható ház nemcsak azzal tűnik ki, hogy legfelső emelete, ill a tetőtér szélesebb, mint az alsó emeletek, hanem hogy az ablakok egyhanguságát fölül nem csak a tetőtér ablakai, hanem alul a kerek ablak is igyekeznek megtörni. (Érdemes összevetni ezt a házat a mögötte álló szalagházakkal.) A jobb oldali alsó képen a felül, az alatta levő falakkal kb. 45 fokos szöget bezáró beépített erkélyekre érdemes felfigyelni. Végül pedig a legalul, középen látható épületen elsősorban az alacsonyabb szárny tetején (ill. a háttérben látható épület ugyanazon részén) látható, vasbetonból készült hullámminta (illetve ívminta), továbbá az épület oldalában található erkélyoszlopos-íves (már-már csipkézésszerű) díszítőelemek méltóak csodálatunkra. (Ugyanakkor ne mulasszuk el itt is megvizsgálni az erkélyek elrendezését, s különösen az erkélykorlátot alkotó vasbetonelemet.)

Az utolsó (feltehetően viszonylag régebbi) épülettől eltekintve az építőanyag fehér és vörös tégla, az épületek vakolatlanok. (A vakolatlan téglaépület meglehetősen mindennapos látvány a vidéki Oroszországban, és a tégla közel sem mindig olyan jó minőségű, mint az itt látható épületeken – igaz, nálunk valószínűleg ezeket is inkább vakolnák.) A vörös és a fehér téglák váltogatásával az épületeket „színezik”, a téglák elrendezése az épület képének fontos része.

A képeken jól látható, hogy az épületek környéke gyakran rendezetlen. Ez szintén jellemző Oroszországra (különösen a vidéki városokra), mint ahogy az is, hogy az új épületeket gyakran a lakótelepi házak közé, a korábbi zöldterületre húzzák fel. Ez természetesen részben sajnálatos, de figyelembe kell vennünk, hogy e területek amúgy sem rendezettek, parkosítottak. Az új épületek építésével a lakótelepek sarkos, unalmas elrendezését felváltják a zegzugosabb, városszerűbb utcák.

Finnugor városok/2: Poltava

Poltava Ukrajna északkeleti régiójában található, a Vorszkla folyó partján. A Poltavai Terület székhelye, lakosainak száma 315 ezer fő. Ásványvizeiről híres. A Wikipédiából ennél több is megtudható a városról

(vállalkozó kedvűeknek ukránul: http://uk.wikipedia.org/wiki/%D0%9F%D0%BE%D0%BB%D1%82%D0%B0%D0%B2%D0%B0,

a többieknek angolul: http://en.wikipedia.org/wiki/Poltava,

a város hivatalos honlapja: http://www.meria.poltava.ua/).

Poltava számos híres szülötte közül (pl. Gogol is poltavai volt) a magyar vonatkozások miatt említsük meg az amúgy kiemelkedő, ámde számunkra mégis rossz emlékű hadvezért, Ivan Fjodorovics Paszkevicset, a magyar szabadságharc leverőjét

(http://hu.wikipedia.org/wiki/Ivan_Fjodorovics_Paszkevics).

Önmagában Paszkevics okán nem sorolhatnánk Poltavát a „finnugor városok” közé, ámde annál inkább a poltavai csata, illetve annak egyik résztvevője miatt. A nevezetes összecsapás 1709. június 28-án (mai időszámítás szerint július 4-én) zajlott. Ez volt a Nagy Északi Háború (1700–1721) döntő ütközete. Az Oroszország belsejébe mélyen elkalandozott svéd hadsereg katasztrofális vereséget szenvedett, ezzel Svédország elvesztette nagyhatalmi státuszát, Oroszország pedig megkezdte fölemelkedését. XII. Károly svéd király hiába volt zseniális hadvezér, a négyszeres túlerőben lévő orosz sereg egyszerűen bekerítette a svédeket. Az ütközetről több leírás is olvasható az interneten, a legrészletesebb a magyar huszárok honlapján:

http://www.magyarhuszar.hu/site/letolt/zachar_18_09.htm,

lásd még http://hu.wikipedia.org/wiki/Poltavai_csata.

A rengeteg svéd hadifogoly egy része, akiket Szentpétervár építésére vezényeltek, a balti finn népekkel ismerkedhetett meg, mások viszont a birodalom keletebbi tájaira kerülvén, a többi finnugor és szamojéd néppel kerülhettek kapcsolatba. Így Philip Johan Strahlenberg kapitány is, aki a szibériai Tobolszkban töltötte hadifogsága éveit. Szorgos kutatómunkát végzett, személyes tapasztalatai és a szakirodalom alapján összefoglalta Szibéria földrajzát és értékes leírásokat közölt Oroszország őslakos népeiről.

(Életrajzát lásd: http://en.wikipedia.org/wiki/Philip_Johan_von_Strahlenberg,

magyarul: http://mnyfi.elte.hu/finnugor/klima/ural12/Fgrsagismsegedanyagok/Eletrajzok/Strahlenberg.htm

– a magyar nyelvű életrajzban előttem ismeretlen okból a Philipből Philipp, a Johanból pedig Johann lett.)

Az orosz fogságból szabadulván Strahlenberg 1730-ban jelentette meg fő művét: Das Nord- und Östliche Theil von Europa und Asia. Magyar kiadása a Studia Uralo-Altaica sorozatban: Szeged, 1975.)
Strahlenberg műkedvelő tudós volt, viszont jó megfigyelő. Nyelvi példái hemzsegnek a hibáktól, a magyar szavak egy része az ő átiratában felismerhetetlen. Felállította az ún. boreo-orientális nyelvek csoportját (ezeket abban az időben általában a tatár nyelvek elnevezéssel is illették), amelyet hat osztályra bontott. Az első osztályba sorolta a magyar, finn, észt, lapp, lív, mordvin, cseremisz, permi, votják, vogul, osztják nyelvet. A harmadik osztályba pedig a szamojéd nyelveket. Felfigyelt e két osztály közeli kapcsolatára is.
Strahlenberg nem pártolta a korábbi gyakorlatot, a Miatyánk-fordítások felhasználását a nyelvi összehasonlításokban. Jó érzékkel fordult a legősibb szócsoport: a számnevek, testrésznevek, kezdetleges eszközök, ősi cselekvések elnevezései felé. Táblázatából azt látjuk, hogy a magyar és a finn nyelv kivételével nyelvi adatai nagyon hiányosak. Hogyan tudta mégis hibátlanul felállítani a finnugor nyelvek osztályát, s elég jól csoportosítani a szamojéd nyelveket is? Feltehetőleg főleg néprajzi-kulturális megfigyelései alapján osztályozta a boreo-orientális nyelveket, vagyis a finnugor nyelvrokonságot inkább megsejtette, mint nyelvi alapokon bizonyította.

Művének magyar fogadtatásáról lásd:

http://mnyfi.elte.hu/finnugor/klima/ural12/Fgrsagismsegedanyagok/Kutatastort/Kuttortelsofgr.htm

Ha Strahlenberg Poltavánál nem esik orosz fogságba, a finnugor nyelvrokonság kutatása is később talált volna rá a helyes útra.

A balti élőlánc

1939. augusztus 23-án írta alá a náci Németország és a Szovjetunió a Molotov–Ribbentrop-paktumot, mely a két ország közti területet érdekszférákra osztotta fel. A három balti állam a szovjet érdekszférába került. A Szovjetunió ezeket az államokat először arra kényszerítette, hogy területükön katonai bázisokat hozzon létre, majd az ott állomásozó katonák segítségével puccsot robbantott ki. A három állam élére bábkormányok kerültek, melyek hamarosan kérték országuk felvételét a Szovjetunióba. Nem sokkal ezután mindhárom államból tízereket deportáltak Szibériába. Nem csoda, ha a bevonuló német csapatokat ezen a területen először felszabadítókként üdvözölték, és azt várták, hogy a németek helyreállítják a függetlenséget. Nem így történt. Később mindhárom balti nemzet tagjai harcoltak mind a németek, mind a szovjetek mellett, ki melyik felet tartotta kevésbé rossznak. Az újból bevonuló szovjetek ellen még évekig folyt a partizánháború, egyre kevesebb sikerrel.

A nyolcvanas években a három balti állam egyre inkább hangoztatni kezdte függetlenségi törekvéseit. A Szovjetunióból való kiválásról kezdetben maguk sem mertek álmodni,
csupán egy önálló gazdasági térséget szerettek volna alkotni. Mivel azonban ezt nem kapták meg, a Szovjetunió pedig egyre gyengült, a valódi függetlenség elérése lett a cél.

A paktum 50 éves évfordulóján, 1989. augusztus 23-án hatalmas demonstrációt szerveztek, élőlánccal kötötték össze a három balti fővárost, Tallinnt, Rigát és Vilniust. Aligha túlzás azt állítani, hogy a 20. század történetének egyik legmagasztosabb pillanata volt ez.




A demonstráció indulójának szövege (sajnos a videóról hiányzik a kezdő, lett nyelvű strófa; először a litván, majd az észt változatot hallhatjuk):

Trīs māsas jūras malā stāv,
Tās nespēks un nogurums māc.
Tur bradāta zeme un dvēseles,
Trīs tautu gods un prāts.
Bet torņos jau likteņa zvani skan,
Un jūra bangoties sāk.
Trīs māsas no miega modušās,
Par sevi pastāvēt nāk.
Atmostas Baltija, atmostas Baltija, Lietuva, Latvija, Igaunija!

Három nővér áll a tenger partján,
Gyengeség és fáradtság gyötri őket.
Átgázolt földek és lelkek,
Három nép becsülete és értelme.
De a végzet tornyaiban hangosan harangoznak
És a tenger hullámzani kezd.
Három nővér felkel álmából,
Jön, hogy kiálljon magáért.
A Baltikum ébred, a Baltikum ébred, Litvánia, Lettország, Észtország!

Prie jūros miega sesės trys
Jas slegia pančiai, neviltis
Klajoja lyg elgeta pajūriu
Dvasia tautų garbės
Bet varpas likimo nuaidi vėl
Ir jūra šiaušia bangas
Trys sesės iš miego kyla jau
Apginti savo garbės.
Bunda jau Baltija, bunda jau Baltija, Lietuva, Latvija, Estija!

Három nővér alszik a tengerben
Megkötözve, elkeseredve
Koldusként vándorolva a tengerparton
A nemzetek becsületének lelkei
De a végzet harangja újra felzúg
És a tenger felborzolja hullámait
Három nővér felkel az álmából
Hogy megvédje becsületét.
A Baltikum ébred, a Baltikum ébred, Litvánia, Lettország, Észtország!

Kolm õde mere palged ees,
neid uinutas lainete laul.
Kolm rahvast siin sajandeid
heideldes tõid ohvriks muistse au.
Kui tornides juba lööb kella hääl,
merd haarab vabaduspüüd.
Et saatust ja elu kaitseda,
kolm õde virguvad nüüd.
Ärgake Baltimaad, ärgake Baltimaad, Leedumaa, Lätimaa, Eestimaa!

Három nővér a tenger arca előtt,
elálmosította őket a hullámok dala.
Három évszázadokon át itt küzdő nemzet
feláldozta az ősi dicsőséget.
Amikor a harang kong a tornyokban,
a tengert elragadja a szabadságvágy.
Védein sorsot és életet,
három nővér most felkel.
Ébredjetek balti államok, ébredjetek balti államok, Litvánia, Lettország, Észtország!

A három balti állam végül három évvel később, 1991. augusztusában kikiáltotta függetlenségét. Sikeres politikai és gazdasági reformokat hajtottak végre, beléptek a NATO-ba, 2004-ben pedig (Magyarországgal egy időben) az Európai Unió tagjaivá váltak.

Az oroszországi történelemkönyvekben a mai napig az áll, hogy a három balti állam önként csatlakozott a Szovjetunióhoz.

Augusztus 20. Észtországban

Augusztus 20. nem csak Magyarországon, hanem Észtországban is ünnep. 1991. augusztus 20-án állította helyre az észt parlament az Észt Köztársaság függetlenségét. Erre már jó ideje készültek, de a lehetőséget a moszkvai puccs körüli zűrzavar adta meg a lehetőséget. Két nappal később először Izland ismerte el, majd augusztus 24-én Oroszország, augusztus 27-én az Európai Unió akkori tizenkét tagja, szeptember 2-án az Egyesült Államok és szeptember 6-án a Szovjetunió is. Szeptemeber 17-én vált az ENSZ tagjává.

Alangaszar árnyéka

Az elmúlt péneteken Asztalos Erika szentelt posztot egy sajátos építészeti jelenségnek, melyet Udmurtia Sarkani járásában, Muvyr faluban figyelt meg. E falutól nem messze találhatunk egy másfajta, a panelházaknál nyilván jelentősebb, de enm kevésbé ellentmondásos építészeti emléket, az Alangaszar árnyéka című „,udmurt film” (1994, az IMDB nem tartja számon) díszleteit.

Udmurt filmiparról beszélni természetesen nagyon erős túlzás lenne: az oroszországi finnugor népek lehetőségei nem terjednek addig, hogy saját filmeket készítsenek. (Az észt filmművészetről, köztük a szovjet időkben készült filmekről az Észt Intézet honlapján olvashatunk.) Ha kis finnugor népek filmjeiről beszélünk, olyan filmekre gondolunk, melyek tematikailag kötődnek ezekhez a népekhez. A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején az udmurt nemzeti öntudat hirtelen megerősödött, ekkor jött az ötlet, hogy az udmurt történelemről is lehetne filmet csinálni. Az Alangaszar árnyékának forgatókönyvírója, Vjacseszlav Ar-Szergi az udmurt őstörténetig nyúlt vissza. A történet udmurt mítoszokra épül. Sajnos a film beszerezhetetlen, és a tartalmi összefoglalók is meglehetősen szűkszavúak, így valódi tartalmáról, színvonaláról, erényeiről és hibáiról itt most nem szólhatunk. Azt azonban elmondhatjuk, hogy a film főszereplői nem udmurtok, hanem neves orosz színészek, és maga a film is orosz nyelvű.

A film egyik forgatási helyszíne Muvyr mellett volt: itt egy egész díszletfalut felhúztak. Az épületek az ősudmurtok lakóházait, gazdasági épületeit hivatottak megformázni. Természetesen szó sincs pontos régészeti rekonstrukciókról. Az épületek ennek ellenére érdekesek, sajátosak, és ritka megfogalmazásai annak, hogy miként képzelik az udmurtok (ill. a munkában aktívan részt vevő művészek) őseik lakhelyeit. A film mindenképpen erősen hatott ezekre az elképzelésekre, és ezáltal ezek az épületek az udmurt kultúrtörténet részévé váltak. Ennek ellenére a forgatás óta elhagyatottan állnak, csak néha vetődik arra egy-egy érdeklődő. Az állagmegóvással senki nem törődik, az épületek feltehetően hamarosan el fognak pusztulni.

Az itt látható képek 2002 nyarán készültek, az épületek már akkor is elég rossz állapotban voltak.

Elhunyt Rédei Károly

Fájdalommal tudatjuk, hogy ma hajnalban hosszan tartó betegség után, életének hetvenhatodik évében elhunyt Rédei Károly, az MTA Nyelvtudományi Intézete Finnugor Osztályának, illetve a Bécsi Egyetem Finnugor Tanszékének volt vezetője, az Uralisches Etymologisches Wörterbuch főszerkesztője, az MTA tiszteletbeli tagja. A nemzetközi uralisztika és permisztika meghatározó alakja volt.

Káp isten népe

A közszolgálati televízió Híradójának honlapja kommentár nélkül közli a következő hírt:

Fordulatra van szükség a magyarság életében erkölcsileg, szellemileg, ha ez a nép élni akar - hangoztatta Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének (MVSZ) elnöke a Magyarok VII. Világkongresszusának szombati megnyitóján, a Budapest Kongresszusi Központban.

Patrubány Miklós kiemelte, hogy az előző, 2004-ben tartott világkongresszus óta tekintetüket Kelet felé fordították, "ahonnan származunk". Az elmúlt négy év során az Egyesült Államokban létrejött egy magyarságtudományi intézet, amelynek célja "áttörni azt a hitet, hogy finnugor származékok vagyunk".

Ez az intézet adta ki a Magyarságtudományi tanulmányok című gyűjteményt, amelynek angol nyelvű változatát az augusztus 20-án záruló világkongresszuson mutatják be. Az intézet gondozásában megszületett az első angol nyelvű magyarságlexikon, a Magyarság Világ Enciklopédia Pungur József szerkesztésében.

Az emlegetett intézmény honlapja több írást közöl a „nyelvészet” területéről is. Itt az ideje, hogy mi is közöljük Babits Mihály klasszikus „nyelvészeti tanulmány”-át.

Babits Mihály: Káp isten

Nem, még nem haltak ki, sőt ott találjuk, ahol legkevésbé vélnők őket. Rokonok ők, régi nemes család ivadékai mind, tősgyökeresen magyar családé. Papi áhítat száll e családban örökül; hasonlatosak hindu varázslókhoz: adj nekik egyetlen narancsmagot, s szemed láttára percek alatt narancserdőt varázsolnak elő! Csakhogy nekik a magyar szó az, ami a hindunak a narancsmag. Minden kis szó csodálatosan kihajt, oszlik, elágazik és továbbsarjadzik, mihelyt ők a késük alá veszik.

– Elgondolkodtam: ihar, juhar… – mondta nekem nemrég egy fiatal költő: a legkülönbek egyike, egyébként, azok közt, akik a régi naiv gyökeres magyarságot s szépséget modern értékké tenni törekszenek. Előtte kincs és kincset rejt minden, ami magyar, a legkisebb szó is. Adj hát neki egy szót, elgondolkodik, és előveszi kését, mint a bojtár, ha egy szép vesszőt lát: – ihar, juhar…

– Úgy mint: iszalag, juszalag…

– Úgy van: iszalag, juszalag. Világos, hogy a juhval van összefüggésben, mint a juszalag is: juh-szalag. De hát mi köze az iharnak a juhhoz, és mi az az ar: juh-ar? Ki felel meg erre?

S láttam a szemében megvillanni a varázslók szemeinek lángját.

– Megfelel maga a juhar termése; amelyik a juh körméhöz hasonlít. Úgy van: a magyar szó fest, és pontosan fest. A magyar természetimádó volt, és ismeri a természetet. Ez a hasonlóság feltűnt neki. Íme, a nyelv titkai. Az ar: köröm, és juh-ar: juh-köröm! S megerősítik ezt az -ar végű igék, amelyek mind valami körömmel történő műveletet jelentenek, mint: vak-ar, kap-ar…

– Tak-ar…

– Tak-ar – mondta utánam, észre sem véve az ártatlan csúfolódást, amivel ezt a szót fölvetettem. Istenem! Egy kis ártatlan csúfolódás legtermészetesebb joga és kárpótlása a szegény józannak, hitetlennek, aki irigyli a lángoló mágust. A fő, hogy a mágusok faja még nem halt ki. Én magam is, bevallom, föllelkesedtem a számos példán, lángot fogtam a lángnál, s kutatni kezdtem a magyar nyelv csodálatos titkait. Mi mindent mond a nyelv, annak, aki rá figyel és érteni tud! A mágusok tanítványa lettem. Fáradozásaimat siker koronázta, s némi vezeklésül hadd közöljem itt kutatásaim eredményét, mely hivatva van a magyar ősműveltség egy homályos pontjára világosságot deríteni. Ím, hát a varázslat: hókuszpókusz…

Alig lehet a nyelvészeti spekulációnak izgatóbb és eredménnyel kecsegtetőbb feladata, mint hogy a nyelv legrégibb rétegeiben megtalálja nemzetünk ősi vallásának nyomait, melyet a keresztény papok oly emléktelenül kiirtottak. Mint földünk sötét kőzetei az őstenyészet óriásait, mint a lélek tudat alá süllyedt mélyei a gyermekfantázia rémvilágát, úgy őrzik meg a nyelv elmosódott képletei a kihalt pogányság maradványait. Ipolyi Arnold és mások el is indultak ezen a nyomon, de eredményeik nem elégíthettek ki. Bizonyára semmi sincs, ami annyira betöltené a primitív népek egész kedélyét, mint a vallási képzetek; s eleve valószínűtlen volt előttem, hogy ezek a képzetek csak azt a néhány határozatlan nyomot hagyták volna a nyelvben – mely tudvalevőleg a lélek hű tükre –, amit az eddigi vizsgálók megtaláltak. Hogy lehet például, hogy a magyar nyelv nem őrizte meg egyetlen ősmagyar istennek nevét sem? A germán mitológia névlajstroma összeállítható a hét napjainak német neveiből, de ki tud megnevezni akár egyet is – homályos lehetőségeket, kétes hipotéziseket nem számítva – azok közül, akiket a magyar primitív évszázadain át imádott?

Úgy véltem, ezen a csapáson sikerrel kell járni a keresésnek.

Így okoskodtam: a magyar természetimádó volt, s a földművelést úgy tanulta meg hosszú vándorlásai alatt. A primitív nép minden tanulást, minden kulturális haladást istenek nevéhez fűz; a természetben lakó Hatalmak nevéhez, akik őt a természet kincseinek felhasználására, a természet leigázására megtanítják. Így volt a görög is, mely a gabonát még késő korban is Démétérnek nevezte a földművelés istennőjének nevéről. Kérdés: nincs-e a természet adományainak magyar nevei közt olyan, mely az ajándékozó istenség nevére utal? Nincs-e például valamely növénynév ilyen, vagy hagyomány, szójárás valamely növényről?

Amint ezt a kérdést fölvetettem, azonnal eszembe jutott a káposzta neve. Ki ne ismerné azt a tréfás szólást, hogy a káposztát Káp hozta? Gyermekkorunktól fogva sokszor mulattunk a népetimológián, mely szerint ezt a növényt bizonnyal valami Káp nevű ember honosította meg hazánkban. De ami tréfás népetimológiának látszik, gyakran csak elfeledett emlék, ősi hagyomány, melynek igazi értelme kiesett a tudatból. Hátha így van ebben az esetben is? S hátha az, akiben a mai hagyomány csak Káp nevű embert képes látni, tulajdonképpen egy Káp nevű isten, az ősmagyaroknak valamely földművelési vagy természeti istene.

Az ötlet nem olyan különös, amilyennek látszik. Ne feledjük, hogy a magyar konyhakert legmagyarabb terményéről van itt szó; nem vált-e a töltött káposzta nemzeti ételünkké? Nem kínálkozó föltevés-e, hogy egy ilyen régi nemzeti eledelt maga az isten, valamely nemzeti isten ajándékozott a magyaroknak?

Mindazonáltal nem mertem a feltevést egyetlen támaszpont alapján kockáztatni, míg meg nem győződtem, hogy egyéb tények is megerősítik. Körülnéztem a nyelv egész területén, s íme, adat adat után szinte magától sorakozott a szemem elé, s valósággal kiáltva hívták föl magukra figyelmemet, míg teljes bizonyossággá érlelődött bennem a gyanú: őseink egyik istenét fedeztem fel!

Először is: ha csakugyan volt Káp nevű isten, kellett lenni szent helynek is, ahol kiváltképpen őt tisztelték. Nem találnám-e meg a szent helyek elnevezései közt a Káp névnek nyomát? Azonnal eszembe ötlött a kápolna szó. Nyilvánvaló, hogy a feltevés, amely ezt a latin capellával hozza összefüggésbe, nagyon bizonytalan és kezdetleges etimologizálás, nem sokkal komolyabb, mint mikor Anonymus a Dést Deusból származtatja. Valószínű-e, hogy a pogány magyar, aki a keresztény fogalmakra szívesen alkalmazta az ősi pogány elnevezést, eldobta volna azt, éppen e legmezeibb szent helynek elnevezésénél, mely pedig a természetimádó régi vallás szent helyeihez legközelebb állhatott. Mert a kápolnák máig is többnyire mezőkön, szántóföldeken, erdőkben s hegyek közt találhatók, vagyis éppen azokon a helyeken, ahol az ős Káp istennek szentélyei állhatták valaha. Mi tehát az a kápolna? Valószínűleg annyi, mint: Káp-kolna. A présházakat, szőlőhegyek között emelkedő kisebb épületeket máig is kolnának nevezik sok helyütt, s mindannyian ismerjük Vörösmarty versét:

Be szép vagy, kolna, Ménes oldalán:
Borod sötét, mint a cigányleány…

A magyar kereszténység egyébiránt több más szavában is megőrizte a régi pogány Káp elfeledett nevét. Ezek közé tartozik bizonnyal a káplán is, mely arra látszik vallani, hogy az ős Káp tiszteleténél papnők, szüzek is szerepeltek (Káp-lány). S a legújabb időkig kápsáló barátoknak hívták azokat a kolduló szerzeteseket, akik faluról falura járva kosaraikban zöldséget, főzeléket, szóval mezei termékeket kéregettek össze a lakosságtól, ebben a szokásban nyilván a mezei Káp papjai által gyűjtött áldozati zsengék emléke maradt meg.

Milyen lehetett a Káp isten tisztelete? Erre nézve felvilágosítást ad ez az ige: káprázni. A régi magyarok rítusa sámánizmus volt; a sámán vagy bűvös ember isteni ihletbe, valóságos trance állapotba jött. Tudósaink, akik a rokon népek vallását tanulmányozták, jól ismerik a sámánok révült, őrjöngő zenéjét, melyben a boszorkányos gyorsasággal vert dob szava dominál. Mindez eléggé elárulja, hogy az ihlet külső megjelenésében a remegés formáját öltötte, az isten rázta papját, mint Apolló a Pythiát, vagy ma is, a quackerek ihletett prédikátorait a Szentlélek. Ezért nevezték a Káp isten ihletését káprázásnak (Káp-rázás). Az ihlett ember víziókat látott, melyeknek káprázat volt a nevük. A szó ebben az értelemben máig megmaradt.

Olyan szavunk is van, mely a Káp-tisztelet lassú kihalásának emlékét őrzi. Mikor a kereszténység terjedni kezdett Magyarországon, ez új vallás papjai várakba tömörültek, s keresztény centrumok keletkeztek az egyes püspökségek körül. Ezeket a helyeket, ahol Káp istent többé nem tisztelték, káptalanoknak nevezték.

Mindazonáltal a Káp-tisztelet homályos emléke sohsem veszett ki egészen népünkből. Sőt modern városi nyelvünk is bizonyságot tesz róla, hogy a mai elfajzott, elvárosiasodott magyar lélekben is él valami tudat alatti, de annál erősebb érzése a Káp isten iránti tartozásnak és lekötelezettségnek. A várost a falu táplálja, s a városi ember minden élelmét, élete fenntartását a mező terményeinek köszönheti. Szíve mélyén érzi ezt, tudja, hogy Kápnak, a mezők istenének adós mindennel, amije van, s minthogy minden érték fokmérője és szimbóluma gyanánt a pénzt tekinti, ha nagyobb összegű készpénzt lát, áhítattal sóhajtja:

– Kápé!

Azt hiszem, az érvek e tömegével szemben senki sem kételkedhetik tovább, hogy az ősmagyar Pantheon egyik fontos mezei istensége Káp volt. S a nyelvész avval a büszke öntudattal teheti le értekező tollat, hogy egy istennek adott életet.

Finn–szovjet háborúk/2: a folytatólagos háború

Németország 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót. Ezzel bebizonyosodott, hogy a német–szovjet megnemtámadási szerződés a németek számára csak az időhúzást szolgálta a Szovjetunió elleni agresszió előtt. A német támadás megnyitotta a lehetőséget Finnország előtt, hogy a Szovjetuniótól visszaszerezze elfoglalt területeit. Június 25-én a finnek is beléptek a háborúba. Augusztus végére a finnek helyreállították a téli háború előtti határaikat, Kelet-Karjalában pedig szovjet területekre is benyomultak. Finnország északi vidékein a német csapatok támadták a Szovjetuniót. 1941 végére a frontvonalak stabilizálódtak, a finn–szovjet hadszíntér ismét mellékessé vált. A németek sztálingrádi veresége után, de különösen az 1943-ban kibontakozó szovjet offenzívát látva Finnország számára nyilvánvalóvá vált, hogy Németország elveszti a háborút, ezért keresni kezdték a diplomáciai lehetőségeket a finn–szovjet konfliktus lezárására. A szovjet hadvezetés azonban 1944 júniusában támadást indított a finn állások ellen a Ladoga-tó körzetében. Az offenzívát a finnek a Viipuri-öböl és a Vuoksi folyó között tudták csak megállítani. A Szovjetunió végül eltekintett a további hadmozdulatoktól, és megindulhattak a fegyverszüneti tárgyalások. A tűzszünet szeptemberben jött létre. Finnország kénytelen volt lemondani a téli háborúban elvesztett területeiről. A létrejött egyezséget az 1947-es párizsi békeszerződésben is megerősítették.

A folytatólagos háborúról magyar nyelven nem találunk ismertetést az interneten. Finnül, oroszul és angolul azonban igen:
http://fi.wikipedia.org/wiki/Jatkosota
http://en.wikipedia.org/wiki/Continuation_War
http://www.rajajoki.com/
http://ru.wikipedia.org/wiki/%D0%A1%D0%BE%D0%B2%D0%B5%D1%82%D1%81%D0%BA%D0%BE-%D1%84%D0%B8%D0%BD%D1%81%D0%BA%D0%B0%D1%8F_%D0%B2%D0%BE%D0%B9%D0%BD%D0%B0_%281941%E2%80%941944%29

A folytatólagos háború 1944-es orosz offenzívájának utolsó ütközetéről magyarul is olvashatunk:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Tali%E2%80%93ihantalai_csata

A folytatólagos háborúról filmrészletek láthatók a youtube-on is, pl:
http://www.youtube.com/watch?v=99cUrvvQadE

Udmurt paneltömb

A szocialista építőipar a csodás fekvésű, mintegy ötszáz lelket számláló udmurtiai falucskát, Muvyrt sem kímélte meg. Muvyrben - ahogy általában az udmurt falvakban - hagyományosan fából, újabban néha téglából építkeznek, ám Muvyr egyik szegletében valódi panelházakra bukkanhatunk.

A lankásan emelkedő, aszfaltozatlan utca két oldalára felhúzott öt-öt panel ikerház szabályos kis lakótelepet képez a faházak, a libáktól-kacsáktól hemzsegő tó és a fenyvesfoltokkal tarkított rét szomszédságában. A házak tulajdonképpen csak formájukban különböznek a városi, többemeletes panelmonstrumoktól: a technika, amellyel felhúzták őket, ugyanaz. Az egyszintes, kétlakásos házak oldala, kéménye, teteje, illetve a súlyos tetőt tartó gerendák mind-mind előregyártott vasbetonlemezekből lettek összeállítva. Egyéni színt a fából készült, a házakhoz alighanem utólag hozzáépített verandák kölcsönöznek az egyes házaknak, illetve a kerítések, amelyek - ahogy az a képeken is látható - házanként, sőt házrészenként különbözőek. A házakhoz tartozó udvar biztosítja a hagyományos udmurt háztáji gazdálkodás lehetőségeit - úgyhogy a képen látható házak tulajdonképpen azt illusztrálják, hogyan lehet falusi környezetre adaptálni az olcsó, gyors, bár nem feltétlenül praktikus és esztétikus panelépítészetet. Ez a háztípus pedig - mondhatni - típusház: itt-ott felbukkan más udmurtiai (és alighanem Udmurtián kívüli, de oroszországi) településeken, nagyobb városok külvárosában is. Az udmurt falvakban a faházakhoz képest azért mindenesetre elenyésző arányban találunk ilyen épületeket.

Finn–szovjet háborúk/1: a téli háború

A 2. világháború egyik mellékhadszínterén, a finn–szovjet határon elterülő Karjalában 1939–1944 között súlyos harcok folytak. E szörnyű események a Ribbentrop–Molotov paktum megkötésével kezdődtek. A titkos paktumot 1939. augusztus 23-án írták alá. A finn–szovjet háborúkat kirobbantó esemény közelgő évfordulója kapcsán emlékezünk most meg a fegyveres konfliktusról.
A náci Németország és a bolsevik Szovjetunió közötti érdekszférákat felosztó Ribbentrop–Molotov paktum aláírása után nem sokkal mindkét ország megindította fegyveres erőit: augusztus 31-én Németország megtámadta Lengyelországot. Szeptember 17-én a Szovjetunió is csatlakozott az agresszióhoz. A rövid és egyenlőtlen küzdelem után a támadó felek felosztották egymás között Lengyelország területét. E hadjáratot éppen csak lezárva a Szovjetunió azonnal ultimátumot intézett Finnországhoz. Ugyanolyan „segítségnyújtási szerződést” kívánt a finnekre ráerőltetni, mint aminek megkötése alól Észtország, Lettország és Litvánia nem tudott kibújni. Finnország azonban ellenállt. Erre jó oka volt, hiszen a Szovjetunió nemcsak csatlósává kívánta tenni, hanem jelentős területeket is követelt tőle. Az eredménytelen tárgyalások október 12-től november 13-áig tartottak.
A szovjet hadsereg november 30-án indította meg támadását. A várt gyors győzelem helyett azonban sorozatos kudarcok érték a támadókat. Rengeteg szovjet katona halt meg, és nagyok voltak a veszteségek a hadianyagokban is. A szovjet kudarc a gyenge kiképzés és a teljesen alkalmatlan parancsnoki állomány miatt következett be. Nyilván más lett volna a helyzet, ha Sztálin egyeduralmát féltve 1937-ben nem számolt volna le szinte teljes vezérkarával.
1940 februárjában a szovjet csapatok áttörték a Mannerheim-vonalat. Finnország nem tudta tovább tartani magát a túlerő ellen. Március 13-án megkötötték a békét Moszkvában. A Szovjetunió 40 ezer km2-nyi területet szerzett és haditengerészeti támaszpontként 30 évre bérleti jogot szerzett a Hanko-félszigetre is. Ezzel lezárult a finn–szovjet háború első szakasza, a téli háború.

A téli háborúról jó szakirodalom található magyarul az interneten, fotókkal, térképekkel:
http://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%A9li_h%C3%A1bor%C3%BA
http://finnugor.elte.hu/egyesnepek/Finn/talvisota.htm
http://www.shift.sk/military/sifoner/mil/ww.html

és a Magyar Nagylexikonban is található róla egy szócikk (17. kötet, Szp–Ung, Bp. 2003. 291–292.)

1997-ben megjelent a legendás finn hadvezér, Carl Gustav von Mannerheim visszaemlékezése is: A téli háború (139–1940), Püski. Bp.

A téli háborúban magyar önkéntesek is részt vettek. Erről a Wikipédia idézett szócikkén kívül itt található szakirodalom: Ruprecht Antal: Magyar önkéntesek a Téli háborúban. Hadtörténeti Intézet és Múzeum. Bp. 2003.

'We are the champions' udmurtul

A pekingi olimpia alkalmából elkészült a Queen együttes híres, We are the champions című számának udmurt fordítása. Sőt, nemcsak udmurt, hanem több oroszországi kisebbségi nyelvű fordítása is (tudomásom szerint vepsze, baskír, mordvin). Az ötlet egy moszkvai TV csatornáé, kezdeményezésükre profi népi együttesek népviseletben, jellegzetes környezetben adják elő a dalt. A projekt mozgatórugója az a gondolat, hogy orosz és nem orosz anyanyelvűek egyaránt szurkolnak Oroszország olimpiai csapatának.
Az udmurt változatot az Ekton Korka, azaz Táncház nevű együttes fordította és adta elő a köztársasági elnök palotája előtt. Az együttes neve egyébként a magyar táncház szó tükörfordítása. Ezt a nevet az együttes alapítója és vezetője, Andrej Prokopjev adta, aki a magyar táncház-mozgalmat tekintette példaként. Az Ekton Korka ma már nagyon profi módon képviseli a népi hagyományok ápolását és megismertetését. Jó lenne egyszer Magyarországon is látni őket.

A magánhangzó-harmónia 5. A mari

A mari nyelvjárásokban különböző magánhangzó-harmónia szabályokat találunk. Itt a két irodalmi nyelvben található szabályokat mutatjuk be.

A magánhangzó-rendszer

A mezei irodalmi nyelvben magánhangzó van: i, e, ü, ö, u, o, a, továbbá az ə. Az e olyan, mint a magyar nyelvjárási zárt ë, az a pedig mint a magyar á, csak rövid. Az ə olyasféleképpen ejtendő, mint az angol a 'egy' névelő az esetek többségében, vagy amilyenből kettőt is ejtünk az -able '-ható, -hető' képzőben. A németben a hangsúlytalan szótagban e-vel írt hang ejtendő hasonlóképpen, pl. a bitte szóban. (Ennek a hangnak a neve egyébként svá.)

A hegyi mariban kettővel több magánhangzó van. Egyfelől megvan az ä, amelyik olyan nyílt, mint az a, csak elöl képzett, másfelől két ə-féle magánhangzó van, ez egyik elöl képzett, a másik hátul. Mivel ezek pontos tipográfiai jeleit itt technikai nem tudjuk reprodukálni, a két magánhangzót index-szel fogjuk megkülönböztetni: az elöl képzett (palatális) jele a ə^P, a hátul képzetté (velárisé) a ə^V lesz.

Hosszú magánhangzók és diftongusok egyik irodalmi nyelvben sincsenek (és a nyelvjárásokban sem fordulnak elő).

A mezei magánhangzó-harmónia

A mezei mari gazdag magánhangzórendszere ellenére a szó nem első szótagjában (és ennek következtében a toldalékokban) -- kevés kivételtől eltekintve -- csak három magánhangzó fordul elő az e, az a és az ə. Ennek következtében magyar szemszögből nézve szokatlan kombinációk is előfordulnak, akár tőszavakban (pl. üžara 'hajnal'), akár toldalékolt alakokban (üj-la 'vajként').

A magánhangzó-harmónia akkor jelentkezik, ha az ə a szó végére kerül. Ekkor ugyanis a megelőző hangtól függően e-vé, o-vá vagy ö-vé válik. Így például a keče 'nap' szó végén azért van e, mert a szó végén áll. Ha a szó toldalékot kap, „előbukkan az eredeti ə”: kečə-lan 'napnak', kečə-šte 'napban', kečə-že 'napja' stb. Csakhogy az itt -šte alakban felbukkanó esetrag és a -že alakban felbukkanó birtokos személyrag végén is ə áll, csak éppen a szó végére került! Ezt jól mutatja, ha további toldalékokat kapcsolunk hozzájuk: kečə-štə-že 'napjában', kečə-žə-lan 'napjának'.

A magánhangzó-harmóniában mindig az utolsó magánhangzó számít. Mint a fenti példák is mutatják, a ə átlátszóan viselkedik a harmóniában, ő maga nem számít, hanem az előtte levő magánhangzó veszi át a meghatározó szerepet. Ha a meghatárotzó magánhangzó i vagy e, akkor a szóvégi ə e lesz (l. az előző példákat), ha u vagy o, akkor o lesz (pl. korno 'út', kornə-što 'úton'), ha ü vagy ö, akkor ö (pl. üp 'haj', üp-šö 'haja'). Magyar szemmel ez még nem meglepetés, hiszen lényegében ugyanazt látjuk, mint pl. a magyar -hoz ~ -hez ~ -höz esetragnál: egyszerre érvényesül a palatoveláris (képzés helye szerinti) és a labiális (ajakkerekítettség szerinti) harmónia. Ami viszont annál inkább meglepőbb, hogy a után a ə e-vé válik: olma-že 'almája'.

Ezt a jelenséget úgy magyarázhatjuk, hogy a magyarban és a mezei mariban lényegében ugyanazok a szabályok működnek: a palatoveláris és a labiális harmónia szabályai. Csakhogy ezek a szabályok fordítva vannak összerakva. A magyarban előbb a palatoveláris harmónia érvényesül: ha ez úgy dönt, hogy veláris toldaléknak kell jönnie, akkor következik az o, ha palatálisnak, akkor következik a labiális harmónia szabálya, amely eldönti, hogy ö vagy e legyen-e. A mezei mariban viszont előbb a labiális harmónia dönt: ha kerekítetlen magánhangzó a meghatározó, akkor e lesz, ha kerekített, akkor következik a palatoveláris harmónia, amely eldönti, hogy o-nak vagy ö-nek kell-e következnie. Mivel az a a mariban kerekítetlen, fel sem merül, hogy o legyen-e utána a toldalékban.

Vannak a mezei marinak olyn nyelvjárásai is, melyekben az ə szó végén is változatlan marad. Ezekben a nyelvjárásokban nincs magánhangzó-harmónia.

A hegyi magánhangzó-harmónia

A hegyi mari magánhangzó-harmóniában is megkülönböztethetünk veláris (azaz hátul képzett: u, o, a, ə^V) és palatális (ü, ö, ä, ə^P), illetve fonetikailag elöl képzett, de a harmóniában semlegesen viselkedő magánhangzókat (e, i). A harmónia szempontjából palatális és veláris magánhangzók eredeti mari tövekben és régebbi idegen szavakban általában nem keverednek. A semlegesek azonban nem abban az értelemben semlegesek, hogy átlátszóan viselkednének, csupán abban, hogy követhetnek palatálisokat és velárisokat is egyaránt, viszont őket már kizárólag palatálisok követhetik.

Nem első szótagban, így toldalékokban is mindössze öt magánhangzó fordulhat elő: a, ä, ə^V, ə^P, e. Az e azért is semlegesnek tekinthető, mert nincs párja, nem váltakozik semmivel. Egyébként az a az ä-vel, az ə^V a ə^P-vel váltakozik, és csak kevés olyan toldalék van, amely nem vesz részt a harmóniában, mert mindig a, ä vagy ə^V van benne.

Vétkesek közt cinkos, aki néma

Blogunk nem foglalkozik politikával. Blogunk azonban olyan népekkel foglalkozik, amelyeknek nagy része létében veszélyeztetett. Éppen ezért érzékenyek vagyunk minden olyan eseményre, mely bármely nép és kultúra pusztulásával jár.

Blogunk főként olyan népekkel foglalkozik, melyek Oroszországban élnek. Oroszországban orosz és nem orosz nemzetiségű barátaink vannak, bármelyikük közeli vagy távoli rokona, barátja, ismerőse szolgálhat az orosz hadseregben. Mi magunk többször jártunk és szeretnénk még Oroszországban járni. Oroszország népének csak sikert és boldogságot kívánhatunk.

Blogunk uráli nyelvekkel, uráli nyelveken beszélő népek kultúrájával foglalkozik. Semmilyen nyelv vagy kultúra iránti érdeklődés nem lehet őszinte a nyelvek és a kultúrák iránt való általános érdeklődés nélkül.

Blogunk ideológiailag semleges, semmilyen vallás mellett vagy ellen nem foglal állást. Mégis vannak pillanatok, amikor egy nép kultúrája iránti tiszteletből vallásos anyagokhoz kell fordulnunk.

Rendkívüli posztunkat a grúz nyelvnek és kultúrának szenteljük. Három imádságot (felolvassa: II. Ilija grúz pátriárka) és egy egyházi éneket (előadja a Rusztavi együttes) kínálunk letöltésre, hogy olvasónk képet nyerhessenek a grúz nyelv hangzásáról, illetve a grúz zene csodálatos világáról.

Miatyánk
Mentsd meg, uram, népedet
Nyisd meg a kegyelem kapuját
Troparion Tamar királynőhöz (Tamar királynőről a Wikipédián)

(A kép forrása)

Magyar filmes az evenkikről

Ez ugyan nem uralisztika, de mivel akik uralisztikával foglalkozunk, gyakran esünk át hasonló történeteken, azt hiszem, senki nem fogja bánni, ha belinkelem. A videót egyenesen bűn kihagyni.

(Köszönet Bakró-Nagy Marianne-nak, hogy felhívta rá a figyelmem.)

Frissítés: Sajnos az Ongo furcsa viselkedése miatt a hivatkozott cikket nem lehet elsőre elérni. Először a felbukkanó ablakban válasszuk ki az utolsó sorban a vendégként való böngészést, majd zárjuk be az ablakot, és ezután a fenti linkre való újabb kattintással nyissuk meg a cikket.

Augusztus 9.: az őshonos népek napja

1982. augusztus 9-én tartották az ENSZ Emberi Jogok Bizottsága Diszkriminációt Megelőző és Kisebbségvédő Albizottsága Őshonos Népek Munkacsoportjának (United Nations Working Group of Indigenous Populations of the Subcommission on Prevention of Discrimination and Protection of Minorities of the Commission on Human Rights) első ülését. Ennek emlékére tizenkét évvel később, 1984. december 23-án az ENSZ Közgyűlése úgy határozott, hogy a világ őshonos népei nemzetközi évtizedének (1994–2004) idejére augusztus 9-ét a világ őshonos népeinek nemzetközi napjává nyilvánítja (49/214. határozat). 2004. december 20-án pedig a gyűlés úgy határozott, hogy ezt meghosszabbítja a világ őshonos népei második nemzetközi évtizedének (2004–2014) idejére (59/174. határozat).

Hogyan ünneplik a nagy eseményt az oroszországi finnugorok? Nos, a nagy eseményre a sziktivkari Kola kiadó (mely feltehetően nem a népszerű üdítőitalról, hanem a komi 'kunyhó' jelentésű szóról kapta a nevét) megjelentetett egy verseket és elbeszéléseket tartalmazó, Zelnicés folyó c. almanachot. Ebben komi-zürjén, komi-permják, magyar, vepsze, karjalai, mari udmurt, finn és észt nyelven. A szerzők a 2006-os sziktivkari nyári irodalmi egyetem résztvevői. (Az nem világos, hogy az alkotások csupán eredeti nyelven szerepelnek-e, vagy vannak-e fordítások is.) A kötet ötszáz példányban jelent meg (tehát átlagosan 55 példány jut egy-egy népnek – természetesen szigorúan csak azoknak, akik részt vettek a projektben). A bemutató résztvevői megtekinthettek egy, az uráli népek életéről szóló fényképkiállítást is.

Karélia hivatalos weboldala szerint a köztársaságban nagy figyelmet szentelnek az őshonos karjalai, vepsze és finn nép fejlődésére és problémáik megoldására. E népek nyelveit használják az oktatásban, kultúrában, a médiában és az adminisztrációban.

Megünneplik az őshonos népek napját a Tajmír-félszigeten is. Amíg nyolcadikán az őshonos népek képveselői kerekasztal-megbeszéléseket tartottak, az egyszerű emberek a dugyinkai kórház „nyitott napjain” vehettek részt felülvizsgálaton. Az ünnep napján pedig a Tajmíri Helyrajzi Múzeumban tartanak koncerttel, fényképkiállítással és nemzetiségi ételekkel tarkított fesztivált.

Úgy tűnik, a Jamal-félszigeten csak az elért eredmények felsorolásával ünneplik meg a nagy eseményt. A hír szerint az autonóm körzet vezetése összehangolt munkájának köszönhetően az őshonos népek rengeteg problémáját sikerült megoldani, és ez lehetővé tette, hogy a szóban forgó népek megőrizzék kultúrájukat, nyelvüket, hagyományaikat.

Megemlékezik az őshonos népek napjáról a vezető orosz hírügynökség, az interfax is. Mondanivalójuk középpontjában az áll, hogy a világ leg„demokratikusabb” országában (idézőjel tőlük), az Amerikai Egyesült Államokban az őslakosok ma is rezervátumokban és szegénységben élnek.

Nem feledkezhetünk el azonban arról sem, hogy Oroszország (az orosz flotta első nagy győzelmének emlékezetére) holnap ünnepli Oroszország hadi dicsőségének ünnepét is. Ez az 1717-es hanko-i csatáról emlékezik meg, ahol az oroszok győzelmet arattak a svéd flotta felett. (Valójában augusztus 7-én.) Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy Oroszország a két ünnepet összekapcsolja, és hadi dicsőségével aktívan védi az őshonos oszétokat a még őshonosabb grúzok ellen, és ekközben saját, kevéssé őshonos stratégiai céljait is szolgálja.

Minden kedves olvasónknak kellemes, őshonos népekben gazdag ünnepet kívánunk!

A merják földjén, Rosztovban

Az orosz őskrónika (Повесть временных лет = Régmúlt idők krónikája) szerint „Beloozeronál a veszek vannak, a Rosztovi-tónál a merják, a Klescsino-tónál szintén a merják”. Rosztov ugyanakkor ősi orosz város is: az őskrónika 862. évi bejegyzése szerint Rurik, a legendás varég (viking) államalapító „az emberei között szétosztotta a városokat – ennek Polockot adta, annak Rosztovot, amannak Beloozerot. A varégek ezekben a városokban jövevények, az őslakosok … Rosztovban a merják”.

Oroszországban két Rosztov nevű város is található: Az egyik délen, a Don torkolatánál, neve hivatalosan Rosztov na Donu (Ростов-на-Дону = Doni Rosztov), a másik pedig az ősi Rosztov. Megfigyelésem szerint azonban ilyen néven nem ismerik az emberek. Általánosan használt neve Rosztov Velikij (Ростов Великий = Régi/Nagy Rosztov). A város honlapjához (http://www.v-rostove.ru/) is úgy jutunk el, ha ezt a nevet írjuk be valamelyik keresőbe. A vasúti menetrendben azonban Rosztov Jaroszlavszkij (Ростов Ярослaвский = Jaroszlavli Rosztov) néven találjuk.

Rosztov Moszkvától északkeletre található, a Jaroszlavlba vezető vasúti fővonal mentén. Az expressz kb. három óra alatt teljesíti a bő 200 km-nyi távolságot.

A vasúti utazás Oroszországban jóval könnyebb, mint hajdan a Szovjetunióban, de a távolsági vonatokon és az expresszeken a jegyvásárláskor és a beszállás alkalmával is ellenőrzik a személyazonosságot.

Mintha repülőjegy lenne:

Az utazás annyiban is hasonlít a repülőúthoz, hogy elinduláskor az emberek rögtön olvasni vagy aludni kezdenek, a látnivalók iránt semmi érdeklődést nem mutatva. Persze nehéz is dupla függönyön át, netán a hármas ülés középső helyéről az útiránynak háttal ülve bármit is észlelni a tájból.

A hajdan modern, mára igencsak megkopott rosztovi vasútállomás fennen hirdeti a viking hajósok emlékét (lásd az oszlop tetején):

Rosztov viszonylag távol fekszik az óorosz állam első központjaitól, Novgorodtól és Kijevtől. A vikingek kereskedelmi útvonaluk egyik közbenső állomásaként használták, ezért a város korai alapítása. Az orosz betelepülők azonban nem Novgorod, hanem Kijev felől érkeztek, őket ugyanis a jó termőföld vonzotta.

A jó rosztovi föld:

A jól termő területek megszerzése érdekében a betelepülők erőszakkal léptek föl a merja őslakossággal szemben. Erre régészeti adatokból következtetett A. Je. Leontyjev (Merja. In: Finno-ugri Povolzsja i Priuralja v szrednyije veka. Izsevszk, 1999. 18–66.). A merják területén a 10. század végén alakulhatott ki a Kijevtől függő Rosztovi Fejedelemség. Ez nem ment áldozatok nélkül. 1024 körül Bölcs Jaroszláv kijevi fejedelem levert egy felkelést Szuzdálban, és „rendelkezett arról a földről”. „Az a föld” a Rosztovi Fejedelemség lehetett (Szuzdal része volt a fejedelemségnek). A felkelők minden bizonnyal a merja őslakók voltak, és nem a frissen érkezett oroszok. Nekik ugyanis feltehetőleg nem volt különösebb okuk a lázadásra, mivel különböző előjogokat élvezhettek, amelyekkel a betelepülésre ösztönözték őket. A rosztovi föld termőképessége, a nagyarányú orosz bevándorlás azt eredményezte, hogy a merják a 16. századra beolvadtak az oroszokba.

Moszkva felemelkedése után Rosztov veszített jelentőségéből, de megmaradt püspöki székhelynek. A világörökség részét képező rosztovi Kreml a püspök rezidenciájaként épült.

A látogatóba érkező cár vendégháza a Kreml területén:

A város politikai szerepének elvesztése után is jelentős vásárokat tartott. A tó partján elhelyezkedő Kreml épületegyüttesét bulvárszerűen, kettős félkörben veszik körül a kereskedők házai:

A nagy múltú város napjainkban szegény és elhagyatott:

A Rosztovi-tó mai neve Nyero-tó. Hajókázzunk egyet!

Beszállás:

Útközben az idegenvezető kislány elmondja, hogy Rosztov ősi finnugor föld. A turisták meglepődve kérdezik, hogy miféle népek laktak erre? Én is kíváncsian várom a választ, amely hibátlan: elhangzik a merják neve, és pontosak a hivatkozások is a krónika megfelelő bejegyzéseire.

Búcsúzóul néhány kép a Rosztovi (Nyero)-tóról, ahol „a merják … vannak”, illetve voltak egykoron:

A Megváltó-Jákob kolostor a hajóból:

Kilátás a tóra, a háttérben a madarak szigete:

A Kreml látképe a tó felől:

Finnugor tematikájú hírportál – ukránul

Bizonyára az uralisztikai kérdésekben jártasabbakat is meglepi, de Ukrajnában már 2001 óta működik egy ukrán nyelvű uralisztikai hírportál, az Ugraina. Igaz, a kezdeti időkben igen szórványosan közöltek híreket, de úgy tűnik, az utóbbi időben felgyorsultak az események,
és néhány naponta szolgálnak valamilyen újdonsággal – akár egyszerre többel is. Azt azonban nem állíthatnánk, hogy objektíven és megbízhatóan tájékoztatnak az eseményekről. Egyik hírük a szikszói eseményekről tudósít, a hír címe szerint A cigányok harcolnak a magyarok ellen Magyarországon, és következetesen pártnak nevezi a Magyar Gárdát. Ennek ellenére az oldal figyelemre méltó, és ha híreit a kellő óvatossággal is kell kezelni, érdemes rendszeresen olvasgatni.

Nagyon baba kiállítás Szaranszkban

Pakszjaava és Bányava

A Mordvin Nemzeti Múzeumban rendezett babakiállításon megelevenedik a múlt számos babonája, a moksa és erza hitvilág istenei. A mitológiai és mesebeli szereplők által megihletett képzőművészek nemcsak a hagyományos mordvin kultúrához tartozó, a régi népi élet mindennapjait idéző babák reprodukcióit készítették el, hanem fantáziadús, egyéni kompozíciókban mutatják meg, hogyan képzelik el az ősi világ erdőit, mezőit és vizeit betöltő isteneket és istennőket, a fürdőház törülközőbe burkolózó pancsoló Bányaváját (Bánya-ava, vagyis fürdőház-asszony) vagy a Harisnyás Pipit idéző, vörös copfos Pakszjaavát (Pakszja-ava, vagyis mező-asszony).

Ezek mellett a hagyományos kultúra részeit képező figurák is felbukkannak a kiállításon. Vannak amulettekként szolgáló betegség- vagy álmatlagságűző babák és a rossz szellemeket megtévesztő rongyfigurák, amelyeket az újszülött megvédésére tettek a bölcsőbe. Pogány hiedelmekre utal az a kettéágazó életfa is, amelynek egyik ágán egy női, másik ágán egy férfialak csücsül.

A babák egy része pedagógiai célokat szolgált, a nagyfejű kislányfigura a fogyatékosok elfogadtatására tanította a gyerekeket, míg a kétarcú, átforgatható szoknyájú „transzformerbaba” a fiatal lányokat emlékeztette a kikerülhetetlen öregedésre. Az élet fordulópontjaira is készültek bábuk, az ötéves gyermeknek saját gyártmányú rongybabával kellett megköszönnie a szüleinek, hogy felnevelték, a menyasszony pedig csokor helyett miniatűr képmását szorongatva hallgatta a násznép dicséretét és szidalmait, ahogy azok körbeállva véleményt mondtak róla a lakodalmon.

A házasulandóaknak egybekezű menyasszony-vőlegény–bábut ajándékoztak, hogy örökké együtt maradjon a fiatal pár. Érdekes még a háziasszonyoknak szánt női figura, amelynek minél nagyobb keblei voltak, annál nagyobb szerencsét hozott, és amely széttárt kezeivel a gazdasszonynak kívánt örömet és boldogságot szimbolizálta. Az utóbbi babának voltak sokkezű, Síva-szerű változatai, amelyek a háziasszonyt tengernyi teendőjének elvégzésében kívántak segíteni.

A magánhangzó-harmónia 4. Az erza-mordvin

A magánhangzó-rendszer

Az erza magánhangzó-rendszer sokkal egyszerűbb, mint a magyar vagy a finn, mivel mindössze öt magánhangzó van: i, u, e, o, a. (Az e a magyarhoz képest zártabb, kb. nyelvjárási ë, az a pedig a magyar á-ra hasonlít, csak rövid.) Ezek közül az i és az e elöl képzett, a többi hátul. Valójában az i és az e sem mindig képződik elöl, mint a magyarban. Ennek magyarázata a következő.

A mordvinban, akárcsak a magyarban, vannak úgynevezett palatális („lágy”) mássalhangzók: ezek onnan kapták a nevüket, hogy képzésükkor a nyelvhát a lágy szájpadlás (latinul palatum) felé nyomódik. Nem véletlenül hasonlít a neve az elöl képzett magánhangzókéra, amelyeket szintén palatálisnak neveznek: az ilyen magánhangzók képzésekor szintén a lágy szájpadlás felé közeledik a nyelv háta (habár jóval távolabb van, mint a mássalhangzók képzésekor).

Az erzában több palatális mássalhangzó van, mint a magyarban: ť (kb. magyar ty), ď (kb. magyar gy), ń (kb. magyar ny), ľ (olyan, mint a régi magyar ly, amely a palócban még mindig megvan), továbbá még néhány, amely a magyarban nincs: ć, ŕ, ś, ź (ezek olyanok, mint a magyar c, r, sz, z, csak éppen „lágyak”). Annak érdekében, hogy ezeket jobban meg lehessen különböztetni „kemény” párjuktól, melyeket közvetlenül a fog mögött képzünk, azok után az i és az e kissé hátrébb ejtődik (tehát t, d, c, r, n, l, s (kb. magyar sz) és z után). Annak ellenére, hogy ilyenkor e két magánhangzó a megszokottnál hátrébb (de azért nem hátul!) képződik, a harmóniában elöl képzett magánhangzóként viselkedik.

A harmónia működése

Az erzában csak egy harmonikus pár van, az e–o. A kettő viszonya azonban nem szimmetrikus: vannak olyan toldalékok, amelyekben mindig e van, viszont ha egy toldalékban o van, annak van e-s változata is. Az erzában a magánhanzó-harmónia nem csak a toldalék magánhangzójára, hanem a mássalhangzójára is hatással lehet. A palatális magánhangzókat tartalmazó töveket esetenként palatális mássalhangzót tartalmazó toldalékváltozatnak kell követnie. Háromféle toldalékot különböztethetünk meg:

1. Csak a toldalék magánhangzója váltakozik: kudo-so 'házban', veľe-se 'faluban'. (Utóbbi esetben azonban a toldalék e-je hátrébb képzett, mint a tő két e-je.)

2. A toldalék magánhangzója és mássalhangzója egyaránt váltakozik: kudo-do 'háztól', veľe-ďe 'falutól'. (Ilyenkor a toldalék e-je elöl képzett.)

3. Csak a toldalék mássalhangzója váltakozik: kudo-t 'házak', veľe-ť 'falvak'.

A toldalékbeli mássalhangzók palatalitását az is befolyásolja, hogy milyen mássalhangzó áll a tő végén. Ezek időnként felülírhatják a magánhangzó-harmónia diktálta eredményt. Ha a toldalékban a magánhangzó-harmónia palatális mássalhangzót kívánna, de a tő nem palatális másshalhangzóra végződik, akkor csak a mássalhangzó palatalizációja marad el: pl. veŕgiz-de 'farkastól', nem pedig *veŕgiz-ďe. Ha azonban a tő magánhangzói veláris toldalékot kívánnának, de a tő palatális mássalhangzóra végződik, akkor a toldalék palatális változata jelenik meg: lomań-ďe 'embertől', nem pedig *lomań-do. Igaz ez olyan toldalékok esetén is, ahol a toldalák mássalhangzójának palatalitása nem változik: kaľ-se 'fűzfában', nem pedig *kaľ-so. (A tővégi mássalhangzótól hasonló módon függhetnek olyan toldalékok alakjai is, amelyek a magánhangzó-harmóniában nem vesznek részt: veŕgiz-neń 'farkasnak', lomań-ńeń 'embernek'.)

A palatális és veláris magánhangzókat is tartalmazó tövek azt mutatják, hogy a magánhangzó-harmóniában az utolsó szótag magánhangzója a döntő: ažija-do 'kocsirúdtól', erića-do 'lakótól', mazi-ďe 'széptől', polińe-ďe 'feleségtől'. Az erzában ez alól nincs kivétel, nincsenek „semleges” vagy „áttetsző” magánhangzók.

(Köszönöm Mészáros Editnek a szakmai konzultációt!)