2009. október 31., szombat

NRVV 16. – Utoljára a neoklasszicista épületekről

Ígérem a kedves olvasóknak, hogy le fogok szakadni a témáról, de cserébe magyarázza meg nekem valaki ezt a földszinti megoldást. Azon kívül, hogy az épületből elvesz néhány hasznos négyzetmétert, és további néhány négyzetmétert megfoszt a rendes megvilágítástól (ami fény még beesne a kikanyarított szeletbe, azt is eltakarja az oszlop), vajon mi hasznot hoz?



(Figyelemre méltó még az ablakok stíluskavalkádja, ill. a márványlapokon csendesen megülő légkondi.)

2009. október 30., péntek

Őstörténeti kérdések a Heti Válaszban

Mozgalmas őszünk van. Jövőre parlamenti választások lesznek, melynek egyes ütközeteit az őstörténet „kísértő ingoványában” (© Benyhe János) vívják a harcoló felek. Már most.
Kezdődött egy felhívással. Feltörekvő politikai párt jelentette be tiltakozását a finnugor „rokonság” ellen. Majd a katolikus egyház jelentkezett egy körlevéllel, melyben az új pogányság veszélyeire, s ennek kapcsán az őstörténeti eltévelyedésekre hívta fel a figyelmet. Mindezek nyomán a Heti Válaszban egymás után jelennek meg a témával foglalkozó írások.

Szeptember 29-én jelent meg Benyhe János cikke Hungária helyett finngária? címmel. A címben szereplő szójátékot állítólag egy politikus szellemtette, mindenesetre igényes folyóiratban eltekinthettek volna az idézésétől. Az altesti humort hagyjuk meg Fábry Sándornak.
A cikk szerint az ugor–török háborúban a „bécsi-birodalmi támogatást élvező Hunfalvy, Budenz és Trefort Ágoston egyoldalú uráli-finnugor eredetfelfogása győzött Kőrösi Csoma és Vámbéry Ármin turáni-altaji-törökös felfogása ellenében”. Majd az urál–altaji nyelvcsaládról olvashatjuk, hogy az mégis létezik, melyet a magyar mint keveréknyelv bizonyít, s a magyarság keverékjellegére a DNS-minták is bizonyítékul szolgálnak.
Na, erre mondják a kabaréban, hogy ez így, ebben a formában nem igaz. Talán hagyjuk is. Hiányolom viszont a német és a lengyel vonalat: sejtésem szerint a magyar nyelvben több a német, mint a török eredetű szó, Szabó István Mihály mikrobiológusnál pedig azt olvastam (A magyar nép eredete. Az uráli népek eurázsiai-amerikai őstörténete. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó. Bp. 2004.), hogy a magyarok a lengyelek és az ukránok rokonai…

Október 10-én Ablonczy Bálint jelentkezett A táltosok már a spájzban vannak című írásával. A cikk a püspöki kar körlevelére való reagálással indul, a „nemzeti ezotéria” terjedését tárgyalja, név szerint említi Pörzse Sándort, akinek Pörzsölő című tévéműsora bőven foglalkozik „eltitkolt múltunk”-kal.
Az újmagyar pogánykodás alapjául szolgáló nézeteket a szerző sületlenségeknek nevezi, és idézi Molnár Ádám turkológust, aki szerint „az »igazságot« hirdetők többsége monomániás megszállott. Legtöbbjük olyasmivel hadakozik, amit soha senki nem mondott.” Ablonczy Bálint visszautasítja azt a nézetet is, hogy a 19. században a Habsburg-dinasztia ármánykodása következtében vált kötelezővé a finnugor származás tana. És lássuk csak ezt a mondatot: „Az viszont tény, hogy a magyar nyelv legősibb rétege, szerkezete és szókincse finnugor - a nyelvek származása azonban nem feltétlenül esik egybe egy-egy népesség származásával.”
Csupa helyén való gondolat. Vitatkozni csak a szerző egyetlen állításával kell, ezzel: „Egyre több jel mutat arra, hogy az őstörténeti viták politikai síkra kerülnek át.” Az őstörténeti viták ugyanis a kezdetektől fogva politikai síkon is zajlottak. Már Orczy Lőrinc szláv ügynöknek tartotta a magyar–lapp nyelvrokonságról értekező Sajnovics Jánost. („Tudom, meg örültél az Atyafiságnak,│’S ilyly Nemes Nemzettel való rokonságnak, │Nagy híre volt mindég híres lapponságnak, │Valamint most köztünk a’ jeles tótságnak, ││E népnek lehetnél vala Vezére”)
Ablonczy Bálint név szerint említi és minősíti a Jobbik finnugorellenes felhívásának aláíróit, derék hozzá nem értőknek és feketeöves dilettánsoknak nevezve őket. A cikk végén adattárat találunk, Szubkultúra top 5 – a legnépszerűbb szerzők és Az alternatív történelemmagyarázók öt alapállítása címmel.

Sümegi Noémi október 15-én megjelent, Menekülés az őstörténetbe című írása így kezdődik: „Sosem látott levélözön árasztotta el szerkesztőségünket A táltosok már a spájzban vannak című írásunkra reagálva. A Heti Válasz ezzel olyan területre merészkedett, ahol nehéz észérvekkel szembehelyezkedni az egyre terjedő tanokkal, ám a jelenség társadalom-lélektani mozgatórugóit érdemes számba venni.” Vagyis bátor Ablonczy Bálint és a Heti Válasz kapott szépen a fejére.
Sümegi Noémi az ezotéria iránti igény mozgatórugóit keresi cikkében, de áttekinti hazai fejlődését is, kezdve a rendszerváltás előtti időkben kiadott könyvekkel, népszerű tévé- és rádióműsorokkal. Az őstörténeti eltévelyedésekkel ez a cikk csak egy bekezdésben foglalkozott. A szerző szerint az ezotérikus tanok hívei számára a természettudományok s azon belül különösen az orvostudomány eredményei elfogadhatatlanok, s ezen nézetrendszerben a történelem szintén megkérdőjelezhető tudomány.

Szintén október 15-ei A. B. írása, az Akadémikus vita. Ebben a szerző áttekinti a püspöki kar körlevelére és A táltosok már a spájzban vannak című írására érkezett reakciókat.
Papp Lajos szívsebész és Somogyi István az Arvisura Színházi Társulás vezetője a pogány nézetek védelmében emeltek szót.
A Heti Válaszhoz beérkezett levelek írói viszont az Ablonczy Bálint által bírált nézeteket védelmezik. Ezért a szerző részletesebben kitér a Trefort Ágoston-féle finnugorpárti politikus mondatokra, s ennek kapcsán az alternatív elméletek híveinek hivatkozási módszereire, a nem létező források és intézmények kérdésére.
Az ezotérikus nyelvészek a mai magyar köznyelvet vetítik vissza évezredekkel korábbi időkbe – ezt Ablonczy képtelenségnek nevezi. Az olvasók által a Heti Válasz és a szerző figyelmébe ajánlott Varga Géza, Götz László és Padányi Viktor kapcsán megemlíti, hogy a nevezett szerzők nem veszik figyelembe a nyelvtudomány szabályait. Az Akadémikus vita kijózanító írás.

Ismertetésem elején az őstörténet harcmezején vívott politikai küzdelmekre utaltam. Nos, ez leginkább az interneten zajló vitákban jelenik meg. A Heti Válasz cikkeihez hozzászólók nagyon hamar eljutnak egymás politikai táborának szidalmazásához, az őstörténeti nézetek tárgyalása villámgyorsan átvezet a „Ki mennyit és mit lop?” kérdésköréhez. A vitázó felek egymást nagy kedvvel nevezik az ÁVH (Államvédelmi Hatóság) vagy az NBH (Nemzetbiztonsági Hivatal) ügynökeinek.

A Heti Válasz cikkei a Jobbik felhívása és a katolikus körlevél nyomán születtek meg, közgondolkodásunk alakulását elemzik. Ennek során érintették a magyar őstörténet és a finnugor nyelvrokonság témakörét is. A folyóirat mai számában várható Jelenits István megszólalása (Bálványrombolás, 24. oldal). Kövessük figyelemmel.

2009. október 29., csütörtök

NRVV 15. – Még egyszer a neoklasszicizmusról (megint főtér)

A hét elején meggondolatlanul elejtettem egy mondatot, hogy a kormány épülete (mely egyben a duma és sok más intézmény épülete is) némi fenntartásokkal ugyan, de esetleg a neo-neo-neoklasszicista épületek vonulatába sorolható. Egy idő után azonban kételkedni kezdtem, hogy igazam lehet-e, ezért visszatértem az épülethez. Kétségtelen, hogy a timpanon, ill. az alatta levő áloszlopzat, ill. az oldalszárnyakon megjelenő oszlop-imitációk klasszicista elemek. A klasszicista jelleget erősíti az épület előtt álló (a korábbi Lenin-szobrot felváltó) obeliszk is. Ám a klasszicizmustól nem csak az épület arányai idegenek (ezek inkább a sztálini klasszicizmust idézik), de az alul megfigyelhető boltívek is. A klasszicizmustól távol állnak az épület szögletesre kerekített sarkai is. Ha pedig a főbejáratot oldalról szemléljük meg, a megvilágításnak egészen furcsa, minden arányosságot nélkülöző módját figyelhetjük meg.Kétségtelen, hogy maga az épület régebbi, mint a rajta megfigyelhető stílusjegyek. Összességében tehát azt állapíthatjuk meg, hogy eredetileg egy sztálinista klasszicista épületről lehetett szó, melyet aztán „modernizáltak”. Stílusát ma talán eklektikusnak mondhatnánk, ha nagyon udvariasak szeretnénk lenni az építésszel.

2009. október 27., kedd

Finnugor vers szleme

A hétvégén (október 24-én) különleges rendezvénynek lehettek tanúi a helsinki kocsmalátogatók. A Castrén Társaság szervezésében ugyanis finnugor poetry slam-estet (finnül runopuulaaki) tekinthettek meg a Villi Wäinö sörözőben. A poetry slam vagy slam poetry Amerikából indult a nyolcvanas években, gyakorlatilag a posztmodern költészet egyik formájának tekinthetjük, amelyben összefonódnak a hagyományos költészet és az előadóművészet elemei, egyfajta performansznak is tekinthető az előadás. A költők saját verseiket olvassák fel, erre általában mindössze három percük van, ezért mind a mondadónak, mind az előadásmódnak hatásosnak kell lennie. A bírókat a közönség sorai közül jelölik ki, ők döntik el pontozással, ki lesz a verseny győztese.

A finnugor slamesten a hatáskeltést az is nehezítette, hogy mindenki a maga anyanyelvén olvasott fel. A résztvevők a három önálló államisággal rendelkező finnugor népből kerültek ki, a hazaikat Ville Hytönen, Heli Laaksonen, az észteket Jan Kaus, Jürgen Rooste, míg a magyarokat Kettős Tamás és Szkárosi Endre képviselte. A közönség a versek felolvasása előtt megkapta a szövegek finn fordítását, illetve a hallgatóság számára nagy vonalakban ismertették az egyes országok kortárs irodalmát.

A versenyt Jürgen Rooste, észt költő nyerte. (De szégyenkeznünk nem kell, mert a magyarok is jól szerepelnek a nemzetközi grand :) slam-versenyeken, az első ilyen jellegű európai megmérettetésen, Berlinben szept. 30. és okt. 4. között negyedik helyet ért el az egyik magyar versenyző, Matits István.) Másrészről az országok közötti versenyt Magyarország Észtországgal holtversenyben megnyerte.

A Castrén Társaság szervezte verseny az előfutára volt a 2010-es Ugripuulaakinak, amelyen az ugor nyelvek (hanti, manysi és a magyar) költői közti szópárbajra kerül majd sor.

2009. október 26., hétfő

NRVV 14. – Hanti-Manszijszk neoklasszicista negyede

Érthető módon Hanti-Manszijszban nem találhatjuk meg a klasszikus ókor emlékeit, sem az azokat utánzó klasszicista stílus eredeti építményeit. Mi több, a város teljesen lekéste a neoklasszicizmust is, és pechére még a sztálini klasszicizmus sem ajándékozta meg egyetlen építménnyel sem. (Hacsak nem számítjuk ide a kormány épületét, amely csak erős fenntartásokkal sorolható a klasszicista vonulathoz: ez látható sorozatunk 11. részében, a rondella hátterében.)


A 21. századig kellett várni, hogy Hanti-Manszijszk végre megkapja első (neoneoneo)klasszicista épületeit, nevezetesen a Képzőművészeti Galériát és a Körzeti Könyvtárat. (Utóbbi szintén finnugristanyálat csorgattató gyűjteménnyel rendelkezik.) Természetesen ez a klasszicizmus már nem az a klasszicizmus. Klasszicista elemként elsősorban a timpanonokat és oszlopsorokat tarthatjuk számon. Az épületek azonban merészen szakítanak a klasszicizmus olyan elavult kulcsfogalmaival, mint az arányosság, a szabályosság vagy az egyensúly.

Különösen figyelemre méltó a galéria főtér felé néző homlokzata, melyen az oszlopsor és a mögötte futó falfelület egymástól elválik, és igen hegyes szöget zár be.
A falfelületen gondosan kiválogatva különböző méretű ablakok vannak, az alsókat az előfal gondosan védi a felesleges napsugaraktól.

Ugyancsak említésre érdemes a könyvtár lépcsőházának külső kiképzése. Az egy méteres magasságban kiugró perem pontos funkciója ismeretlen, mindenesetre még egy ponton megtöri a sehová sem vezető boltív az oszloppal és a lépcsőház függőleges határának vonalával amúgy is megtört ívét. Azok, akik frusztrálva érzik magukat az építészeti megoldások megfejthetetlensége miatt, a szellemi szorongásuk enyhítésére megszemlélhetik a könyvtár épülete előtt található, üzenetét konvencionális eszközökkel kifejező szobrot. (Azonban az ínyencek figyelmébe ajánlom a háttérben látható boltívbe feszítővassal beszorított anyagidegen ajtókeretet, illetve a lépcsőkorlátról a díszmárványra diszkréten lecsurgó rozsdacsíkot.)



Orosz nemzeti elem a nemzetietlen klasszicista környezetben.

2009. október 25., vasárnap

Via Baltica

Reggelente egy fáradt, kialvatlan álarc mered rád a tükörből? Unod magad és unod a helyedet, ahol éppen vagy? Találkoznál boldog finnugorokkal is? Semmi akadálya! Vezess 1600 kilométert, és máris Észtországban vagy! Ha ott sem érzed jól magad, az a te hibád. De ne tagadd, hogy utazni azért jó volt.

Autóval Észtországig elmenni ma már nem nagy kaland. Korábban azért másként volt. Például, a szocialista világban meg sem próbálhattuk. A nagy Szovjetunióba magántulajdonú géperejű járművel lényegében lehetetlen volt bejutni. Ma sem lehet, merthogy nincs Szovjetunió. Az utódállamok azonban megörökölték a határőr elvtársakat, akiknek mogorvasága, rosszindulata rendszerfüggetlen volt. A proletár internacionalizmus, népek barátsága és egyéb magasztos eszmék náluk nem jöttek be: egyszerűen nem szerették a turistákat, és különösen nem a magyar turistákat. A rendszerváltás után távolabbi tájakra eljutva, fölfedezhettük, hogy egymást sem szeretik. Például a litvánok a lengyeleket. Ugyanúgy, mint a szlovákok a magyarokat. Hja, az egykor volt birodalmakra, a közös történelmi múltra másként emlékeznek hódítók és meghódítottak. A litvánok mellett említsük meg a letteket is: e két nép a bürokráciában verhetetlen. A német bürokráciából visszakövetkeztetve ilyenek lehettek a poroszok is – a lettek és a litvánok legközelebbi nyelvrokonai…

A schengeni egyezménynek köszönhetően már határőrök sincsenek (sajnos, egy részük rendőr lett). Az utazókra azonban egy újabb, még nagyobb veszély leselkedik: a globalizáció. Melynek eredményeként Varsó fejlődése döbbenetes. Melynek eredményeként a lengyel fővároson autóval átkelni döbbenetesen borzalmas. Ember, kerüld Varsót!


A Via Balticán

A Via Baltica útvonalát Varsótól számítják Tallinnig (vagy Helsinkiig), de találkoztam már olyan tájékoztató prospektussal is, amely az útvonal vilniusi leágazását is így nevezte. Nekünk magyaroknak tehát még igen hosszan kell autóznunk, hogy Varsóban rákanyarodhassunk a Baltikum felé vezető útvonalra. (Hazaúton azonban feltétlenül el fogom kerülni Varsót!)
Szlovákián át számtalan alternatív lehetőség kínálkozik Lengyelország felé, sajnos közös jellemzőjük, hogy egyik sem jó. Mind lassú és zötyögős. Ha nem kerülünk Pozsony irányába (de minek kerülnénk?), autópályán legfeljebb egy órányit tudunk haladni. Szlovákia felől akárhonnan is jutunk be Lengyelországba, Katowicze vagy Krakkó környékén több útvonal közül is választhatunk, hogy eme városok mellett lendületesen haladhassunk a Via Baltica starthelye, vagyis Varsó felé.

Utunk során rengeteg magyar vonatkozású látnivaló mellett haladunk el, hiszen Szvatopluk nevezetes átverésétől majd ezer évig maga Szlovákia is egy nagy magyar látnivaló volt. A magyar vonatkozásoknak finnugor vonatkozásai is vannak: megtehetjük, például, hogy Nagyszalókon, Hunfalvy Pál szülőhelyén keresztül haladva célozzuk meg Észtországot.
Ha először járunk ezen az úton, Krakkót feltétlenül meg kell tekintenünk. A sok másodlagos nevezetesség futólagos megszemlélése során gondoljunk arra, hogy a Wawelben nyugvó Báthori István lengyel király egykor szintén megjárta a Via Balticát. Krakkó legfőbb finnugor nevezetessége azonban nem ő, hanem Mathias de Miechów, vagyis ahogy Zsirai Miklós könyvéből ismerjük: Miechowi Mátyás.
Mátyás testvérünk a krakkói egyetem rektoraként (1501–1519) több magyar diákkal kapcsolatba került, de baráti viszonyt ápolt a felvidéki Thurzó családdal is. 1504-ben, Budán II. Ulászló királyt (1490−1516) részesítette orvosi kezelésben.
Fő műve, a „Tractatus” finnugor vonatkozásai miatt jelentős a számunkra. Habár a Rénhírek nem soronként fizeti szerzőit, de azért beszúrom a teljes címet: Tractatus de duabus Sarmatijs Asiana: et Europiana et de contentis in eis; Finis descriptio[n]is utriusq[ue] Sarmatie, Mathie de Myechow, arciu[m] et Medicine doctoris. Impressum Cracouie opera et impensis prouidi d[omi]ni Ioannis Haller, cuius Cracouie[n]sis. Anno Christi 17 supra millsimu[m]quingentesimu[m]. In vigilai omniu[m] sanctorum. (Krakkó, 1517.)
Mathias de Miechów a Moszkovia fejedelme által leigázott népek és országok között említi a finnugor Permet, Cziremisszát, Iuhrát és Corelát. Ezt az információt valószínűleg litvániai utazása során szerezte. Kortársa, Siegmund Herberstein nemcsak Litvániáig, hanem egészen Moszkváig jutott diplomáciai útjai során. Ő még többet tudott meg a finnugor népekről. Művében több helyen korrigálta is Mathias de Miechów tévedéseit. Ennek is szép, hosszú címe van: Moscovia, der Haupstat in Reissen durch Herrn Sigmunden, Freyherrn zu Herberstain, Neyperg und Guettenhag, Obristen Erbcamrer und öbristen Erbtruckhsessen in Kärntn, Römischer zu Hungern und Behaim Khü[niglichen] May[estät] etc. Ratcamrer und Presidenten der Niederösterreichen Camer zusamen getragen. Sambt des Moscoviter gepiet und seiner anrainer beschreibung und anzaigung, in wen sy emphangen und gehalten werden, sambt zwayen underschidlichen Raisen in die Mosqua. Getruckht zu Wienn in Osterreich durch Michael Zimmermann in S. Anna Hof. 1557.
E két szerző leszámolt több ókori eredetű földrajzi-történelmi tévedéssel: tőlük tudták meg az európai udvarokban és egyéb udvarházakban, hogy keleten is emberek élnek, nem pedig kecskelábú, egyszemű rémségek, ahogy az ókori szerzők írták. Az oroszokról nemcsak azt tudták meg, hogy emberek, hanem azt is, hogy (indo)európai nyelvet beszélnek. Moszkovia őslakos népeinek felsorolása, néprajzi megfigyelése Miechów és Herberstein által pedig izgalmas lehetőség volt a tudós uraknak: ugyan miféle nyelveken beszélnek ezek az emberek? S lám, kiderült: rokon nyelveken…

Varsóban megcélozva a Baltikumot, szintén több útvonal közül választhatunk. A 61-es út viszonylag döcögős, de egyszer kibírható. Ha a 8-as utat választjuk, akkor az elmúlt években felújított és szélesített, itt-ott autópályává nyilvánított, jó minőségű aszfalton haladhatunk Zambrówig. Onnan egy rövid átkötő úton juthatunk Lomzsába. Ott rátérhetünk a 61-esre, s irány Litvánia. Innen a 61-es végig kiváló aszfalton vezet, az elmúlt két évtizedben szinte az egész útpályát felújították. Ahol még dolgoznak, ott mindenhol láthatjuk az európai projektre, a Via Baltica építésére utaló tájékoztató táblákat.


Az a sok kamion szemből – és éppen egy keskenyebb útszakaszon…

Lomzsát elhagyva nemsokára érintjük Swidry falut. E hely adta nevét a szvidéri régészeti kultúrának. László Gyula szerint ez a mezolitikus népesség az őse a neolitikus fésűs-gödrös kerámia népének, vagyis a finnugoroknak. Ő ugyanis úgy vélte, hogy a finnugor őshaza Északkelet-Lengyelországtól a Baltikumon át az Okáig tartott. Napjainkban finn kutatók származtatják a finnugorokat nyugat felől. Vérmes vita folyik róla. Gyula bácsi nagy sámán volt, sok mindent sejtett, csak még nem tudta pontosan, hogy mit. Másik ötlete, a kettős honfoglalás elmélete fölött pedig a magyar őstörténet kutatói vitáznak.

Budapestről indulva váltott vezetéssel kb. 23–26 óra alatt érhetünk Tartuba vagy Tallinnba. Egyébként célszerű megaludni útközben. Számtalan útmenti motel közül választhatunk. Lehet egy alvással is teljesíteni az utat, de egyedül vezetve autónkat ez is igen fárasztó. A legkellemesebb két-három helyen megszállva utazni. Ekkor néhány város megtekintése is beiktatható. Krakkó, Riga, visszafelé Vilnius ajánlott.



Az új Tartu

A Via Baltica rövid ismertetése olvasható az interneten is. Ugyanott nyomon követhető a vita az út vonalvezetéséről is: Augustów után ugyanis egy mocsáron akarták átvezetni az új nyomvonalat, ami a környezetvédők és az EU projektmenedzsereinek ellenállása miatt szerencsére nem valósult meg. Találunk terveket a Baltikum felé vezető vasútvonalra is, ez lenne a Rail Baltica. A következő 50 évben ne nagyon számítsunk rá (utána meg már minek…).

A szomszéd utca

Tartuban jelenleg 5 fok van, a csípős szélben ronda varjak és sirályok keringenek a folyó és a belváros fölött. Hogy minek jöttem ide?

2009. október 21., szerda

Karjalai szótár az interneten

Október 15-én felkerült az internetre az a karjalai szótár, amely 1968 és 2005 között jelent meg nyomtatott formában. A szótár a Kotimaisten Kielten tutkimuskeskusban (Hazai nyelvek kutatóközpontjában, Finnországban) készült el. A szótár ún. igazi/tulajdonképpeni karjalai (vienai és dél-karjalai) és aunus (livvi) karjalai adatokat tartalmaz, lűd karjalai adatok nem szerepelnek benne. A szócikkek vienai karjalai nyelven találhatók meg a szótárban. A szójegyzék kiegészül egy bevezetővel, amelyben többek között a karjalai nyelv kutatóiról is olvashatunk. A térkép segítségével pedig beazonosítható az adott példa származási helye.

Ha kétnyelvű szótárként kívánjuk használni a szójegyzéket, csak a finn nyelvre támaszkodhatunk a keresés során. A magyarázatok is finnül szerepelnek a szótárban. A keresést számos szempont alapján szűkíthetjük: kiválasztható a gyűjtemény és a terület, ahonnan a példa származik, illetve megadható az is, hogy például mitológiai szövegben vagy versben való előfordulását szeretnénk megtalálni. A kirosanana (káromkodásként) funkciót beálítva szintén új szavakkal bővíthetjük a szókincsünket egy bizonyos szemantikai mezőt szélesítve. A nyelvtani információ (kielioppitietoa) opció segítségével pedig külön kereshetünk a kérdőmondatok vagy tagadómondatok közt, és többek között elkülöníthetjük egy szó főnévi és melléknévi használatát. Ha a szócikk-keresést választjuk, a karjalaira jellemző speciális karaktereket, például š a nekik megfelelő mellékjel nélküli karakterrel kell helyettesíteni (jelen esetben s-szel). A zöngés zárhangokat (b, d, g) pedig zöngétlen párjukkal (p, t, k). Részletesebb magyarázatot a szótár Hakuohjeet (Keresési útmutató) részében találhatunk. Kellemes böngészést!

2009. október 20., kedd

Rokon népek napja 2009

A rokon népek napja keretében, amelyet általában október harmadik hétvégéjén ünnepelnek az egyes finnugor népeknél, ma este 18 órakor az ELTE Finnugor Tanszéke élménybeszámolókkal várja az érdeklődő látogatókat. Szó lesz többek között a Kudimkarban megrendezett komi-permják nyári egyetemről, a résztvevők fényképes ismertetést tartanak a városról és a kurzusról.

Az ünnephez más rendezvények is kapcsolódtak. Észtországban október 12. és 18. között több városban (Tallinn, Tartu, Viljandi) koncertekkel, irodalmi estekkel és filmvetítéssel emlékeztek meg erről a napról. Magyarországon, a Balassi Bálint Intézetben pedig kiállítás nyílt a „Vízimadár népei” címmel a finnugor népek arcképeiből. (A kiállítás szervezői: a Balassi Intézet, a Tallinni Magyar Intézet, a Magyarországi Észt Intézet és az Észt Művészeti Akadémia.) A tárlatot november 8-áig lehet megtekinteni a Balassi Galériában.

A rokon népek napját 1928 óta ünneplik Észtországban, és 1931 óta rögzült október harmadik hétvégéje az ünnep időpontjaként. Észtországban a Fenno-Ugria alapítvány rendezi az eseménysorozatot, amely az elmúlt években már egyhetesre nőtte ki magát. (A Reguly Társaság 1991-es értesítőjében részletesen is olvashatunk az ünnep történetéről.)
2009-ben ez az ünnepség még kiegészült a Tartui Egyetemen a magyar nyelv és kultúra szak fennállásának 15. évfordulójával is, amelyről egy háromnapos konferencia (Magyar nyelv a nagyvilágban, magyar nyelv Észtországban) keretei közt emlékeztek meg az észtországi egyetemi városban.

2009. október 19., hétfő

NRVV 13. – Hanti-Manszijszk, főtér 2.

A sportolók emlékművétől a főtérre visszatérve a bal oldalon, a Népek Barátságának Háza oldalában találjuk minden orosz(országi) város elmaradhatatlan tartozékát, a Győzelem parkot. Az oroszok minden, a második világhágháborúhoz köthető eseményt, tárgyat stb. vallásos tisztelettel vesznek körül, az egész világtörténelmet gy szemlélik, mint ami a második világháborban csúcsosodott ki, hogy az ő dicsőséges
győzelmükkel érjen véget. Érdekes módon ugyanazok az emberek, akik tisztában vannak a sztálini elnyomás, a lágerek, a kitelepítések, a kulákosítás minden szörnyűségével, attól a pillanattól kezdve, hogy az első német katona átlépte a Szovjetunió nyugati határát, csak mint a sötét és a tiszta erők közötti küzdelemről képes bezélni. (Azt pedig, hogy ez a nyugati határ azért volt ott, ahol, mert korábban Hitlerrel a legnagyobb barátságban felosztották Lengyelországot,
képesek teljesen kizárni a tudatukból.) Az elesett hősök emlékművei egyfelől személyes kegyeleti helyek – sokan megtalálják saját szüleik, nagyszüleik nevét a névsorokon –, másfelől egyfajta államvallás kultikus helyei: az iskolásokat kiküldik hozzájuk díszőrségbe stb. A hanti-manszijszki Győzelem park leginkább egy mari vagy udmurt szent ligetre emlékeztet, magas nyírfákkal sűrűn
beültetett, elkerített terület, kellemes pihenőhely, kifejezetten kulturált, ami a hasonló jellegű helyekről nem mindig montható el.

Finnugor szempontból számunkra érdekesebb a tér túloldalán álló áruház, mely a Gosztyinnij Dvor (kb. Vendégudvar) nevet viseli. A város kiemelkedő pontján álló épületnek mindenképpen valamilyen helyi
jelleget szerettek volna adni, ennek köszönhető a sátrat felidézni igyekvő bejárat, illetve az épületet borító mozaikok sora. Utóbbiak a hagyományos hanti-manysi életmódot elevenítik meg, külön kiemelve a réntartást, mely Hanti-Manszijszk környékén egyáltalán nem jellemző. (Igaz, a nemzetiségi körzeten belül vannak olyan területek, ahol nagyon is.) Az áruházra belülről ugyanaz jellemző, ami a múzeumra, s általában az oroszországi középületekre: a térkihasználása nagyon rossz. Valójában az áruház inkább különálló kis boltok sora, a
plázákhoz hasonló, de semmiféle plázabenyomást nem kelt, hiányoznak a plázákra jellemző közös pihenőterek. Inkább mintha egy irodaházban nyitottak volna boltokat az irodák helyén. Az önkiszolgáló élelmiszerbolt belső tere viszont nem tér el a hasonló magyarországi boltokétól.

2009. október 18., vasárnap

Arvisura/5

Az Arvisura IV. fejezete a rovásírásokkal foglalkozik. Ez a rövid rész több rovásírásos ábécét tartalmaz, ezeket a türk típusú rovásírás fennmaradt emlékei alapján állította össze Paál Zoltán. E fejezetben megfigyelhető a szerző rendszerszerű gondolkodása: nemcsak történeteket alkot, hanem a történetek köré teljes világot szervez. Különböző korok rovásírásait alkotja meg, pl. a Nagyszombat és Nyitra között élő úzok tárkány ABC-je, vagy a Salgótarján és Balassagyarmat között 955-ben megtelepedett, Kevevárról érkezett Gyarmat törzsének ABC-je, mellyel az összes palóc Arvisura lapokat lemásolták stb.
A legrégebbi, 6010 éves rovásírás, mely Maros fősámán korából származik, érdekes módon már külön jeleket tartalmaz a ’j’ és az ’ly’ jelölésére… Paál Zoltán kidolgozta a tárkány-rovásírás számrendszerét is.

Az V. fejezet tartalmazza a tulajdonképpeni Arvisurákat. Van egy bevezető része is, melynek címe: Palócok Ataisz regéje (rövid összefoglaló). Ez a rész bemutatja az előzményeket, röviden összefoglalja a nagy kataklizma után történteket, egészen a 24 Hun Törzsszövetség megalakulásának idejéig. A fejezet tartalmaz egy térképet is, amely az ősföldet, a Csendes-óceánban valaha létezett Ataisz szigetét ábrázolja. (Az Arvisurák is számos térképet, táblázatot tartalmaznak, ezekről majd később.) Ez a bevezetés ugyanazt a funkciót tölti be, mint egy számítógépes játék kezdő animációja: átvezet a mese fantáziavilágába.
Az Arvisurákat tartalmazó V. fejezet után még számos olyan kiegészítés található, melyek szintén a mesevilág körvonalait rajzolják meg. Ezért, mielőtt a tulajdonképpeni Arvisurákról írnék valamicskét, egy nagyot lapozva, a végén folytatom a mű ismertetését.

A VI. fejezet címe: Mesék az Arvisurákból. Ezek a mesék a 24 Hun Törzsszövetség történetét, tehát az Arvisurák cselekményfonalát nem viszik előre, viszont önállóan is megállják a helyüket. A 11 meséből az első, A Tundrahalmi Vár meséje (alcíme: Szoszva regéje Kr. e. 4040-ből) a világ teremtéséről, az első emberpár megalkotásáról és Kemi-asszony medvebocsának a földre eresztéséről szól. Igen elegyes történet, több helyről kölcsönzött motívumokkal, de leginkább az obi-ugor mitológia hatását tükrözi.

A VII. fejezet az Arvisura fősámán, rovósámán és aranyasszony rend névsorát tartalmazza. E névsor szerint Szalaváré apó a 346. fősámán volt, unokája, Szalaváré Tura a 347., Igor Szalmi pedig a 348. Ez utóbbi fősámán rovósámánjai: Baraca (Paál Zoltán), a csuvas származású Jugravah és Bölön. Ez a Bölön talán azonos lehet a II. fejezetben emlegetett Pataky Bölön partizánnal. Paál Zoltánnak volt egy Pataky László nevű barátja, akivel az Arvisurákról levelezett, Bölön néven talán őt tette meg partizánnak és rovósámánnak.

A FÉRAN (=FÉR mint férfi és AN mint nő) névadó naptár a mű VIII. fejezete. Ez a gigantikus táblázat 386X24=9264 nevet tartalmaz. A táblázatból kiolvasható, hogy Paál Zoltán saját időszámítást is alkotott, a hónapoknak új nevet adott. Az Arvisura-hónapok a holdtölte utáni napokon kezdődnek. Én például az Istenfiak–Tárkányok (=rovósámánok) Havában születtem (nocsak…), annak is az 5. napján. A táblázat szerint a következő neveket kaphattam volna: Bels, Dudas, Belesaka, Baktra, Miromáj, Kéked, Csobán, Nagy-Karácsony, Bacsa, Szelegárd, Agabali, Ecseg. Mivel szüleim nem tartoztak a beavatottak körébe, így lettem Zegernyei (megjegyzem, ezt a nevet is csak bizonyos beavatottak érthetik).
A FÉRAN-naptár az utolsó, 350. Arvisura része, de a szerkesztő különválasztotta a szövegtől.

A IX. fejezetben a szerkesztő részleteket közöl Paál Zoltán leveleiből. Ezek a részletek különböző történeti események írnak le, illetve kommentálnak. Stílusuk ugyanolyan kinyilatkoztatásszerű, mint az Arvisurák szövege: Paál Zoltán közli velünk a történelmi igazságot.

Az Arvisura 1998-as közlését a Forrásmunkák című X. fejezet zárja (egyébként a 2. kötet elején 1997 szerepel a kiadás éveként). Ebben a szerkesztő összegyűjtötte Paál Zoltán utalásait. A szerző által megnevezett források többsége azonban sohasem létezett. Ide sorolom Szőnyi Márton hadtörténeti jegyzeteit, Kőrösi Csoma Sándor írásait és Szalaváré Tura Arvisuráit. Ezeket a partizánok állítólag magukkal hozták Magyarországra, s tőlük Paál Zoltán birtokába kerültek. Nemcsak ez a történet kelt gyanút, hanem a Szalaváré Tura Arvisuráiban lévő személy- és földrajzi nevek is. E nevek nyilvánvalóan egy olyan szerző fantáziájának szüleményei, aki nem tudott arról, hogy a nyelvek változnak, és nem ismerte a névadását inspiráló földrajzi nevek eredetét. Például a Kr. e. 4040–4000 (1–40. m. t. é.= medvetoros év) időkben Miskolc, Ragyolc, Rohonc és Tiszolc nevű szereplők is részesei az eseményeknek, Kosztroma és Dorozsma városai körül zajlanak az események stb. Mindez jól hangzik, de nyilvánvaló, hogy a manysik által rovásírással lejegyzett szövegekben ilyen nevek nem fordulhattak elő, mivel ilyen nevek 6000 évvel ezelőtt még nem létezhettek.

2009. október 17., szombat

NRVV 12. – A sportolók emlékműve

A főtértől indul a Marx utca, melyet sétálóutcává alakítottak. Ha ezen lesétálunk 400 métert, megtaláljuk a sportolók emlékművét, mely a főtéri építményhez hasonlóan rotundaszerű, alul márványlapokkal borított, felül könnyűfémszerkezetes építménnyel, mely sávjaival ezúttal a stadionokat idézi. Középen diszkólámpa helyett az olimpiai láng ég. (A háttérben látszik a főtéri testvére: a helyi népnyelv a sportolók emlékművét nevezi öngyújtónak, a főtéri rotundát hamutartónak.) A rotunda belsejében a staidonbeli lelátókhoz hasonlóan üléseket helyeztek el, körben befelé fordított emléktáblák jelzik az autonóm körzet sportolóinak sikereit (a képen a Marija Sarapova wimbledoni győzelmének tiszteletére emelt tábla).

Ha ugyanebbe az irányba sétálnánk még négyszáz métert, már a városon kívül találnánk magunkat. Éppen ezért jobb, ha visszatérünk a főtérre. A balesetek elkerülése végett mind idejövetelkor, mind a visszatértünkkor ügyeljünk rá, hogy az egyirányúsított zebrák közül a megfelelőt válasszuk!

2009. október 12., hétfő

NRVV 11. – Hanti-Manszijszk, főtér 1.

Ezzel véget is értek a finnugrista érdeklődésű turista számára kihagyhatatlan programok. Ne legyünk azonban szűklátókörűek, ha már itt vagyunk, nézzük meg, milyen egyéb látnivalókkal nyújt a város a turistáknak. Célszerű mindjárt a főtéren kezdenünk.

Persze nehéz kedvenc szempontjainktól elszakadni, rögtön meg kell említenünk, hogy itt van a Népek Barátságának Háza, melynek kitűnő könyvtárában a végtelenségig falhatnánk az obi-ugor (és más finnugor) vonatkozású szakirodalmat. Most azonban győzzük le a kísértést, és elégedjünk meg az épület külső szemrevételezésével. Az építész feltehetően azt a feladatot kapta, hogy több épülettervet dolgozzon
egybe. Erre utal az épületen megfigyelhető formai sokszínűség és az, hogy csak főtér felől négy bejárata van. Természetesen elmaradhatatlan formai elem a sátor, amely ezúttal a konferenciaterem funkcióját kapta, és kívülről sajnálatos módon csak az épület hátoldaláról figyelhető meg. Kevéssé érthető a sátrat koronázó légi irányítótorony.

Az épület előtt a tér dísze egy szökőkút-rotunda, melynek nevére nem sikerült rábukkanni. Az építménynek mint dekorációs elemnek az elfogadásához szükséges az orosz(országi) esztétikumfelfogás
megértése. (A továbbiakban, hacsak nincs szembeállítva más oroszországi nemzetiséggel, az orosz jelző oroszországiként értendő, az orosznak mondott tárgyak, személyek, jelenségekre vonatkozó megállapításokat pedig általában véve minden oroszországi nemzetiségre érvényesenek kéretik tekinteni.) Az európai felfogás a szépséget
valamiképpen a tökéletességgel próbálja azonosítani: a műalkotás makulátlanságát elengedhetetlennek tartjuk esztétikumának zavartalan élvezetéhez. Ezzel szemben az orosz esztétikai érzék megelégszik a szépség megidézésével: egy-egy jól sikerült részlet már bőven elég ahhoz, hogy az egészet mint szépet fogadják el. A márványgolyón csorgó víz, a virágok látványa az orosz lélek számára éppen elég, sem az apróbb kivitelezési hibák nem zavarják, sem azt nem feszegeti, hogy miért kerül egy, a városképben központi szerepet játszó építmény tetejére diszkólámpa. A harmozináló arányok iránt eleve nincs igény, az építőanyagok összeválogatásának pedig, ha vannak egyáltalán bámilyen szabályai, azok számunkra teljesen kiismerhetetlenek.

A rotunda márványpadlója egyben iránytűként is szolgálna, ám az építők valamit elszámolhattak, mert a valóságostól csaknem 45 fokos szögben eltér...

2009. október 10., szombat

NRVV 10. – Az Ember és a Természet Múzeuma 2.

Miután a racionális gondolkodásmódról mint az élet jelenségeihez való viszonyulás módjáról lemondtunk, otthonosan érezhetjük magunkat egyfajta mítikus világképben. Az Ember és a Természet Múzeuma ezt az utat választja az obi-ugor kultúra bemutatására. A kiállítás címe is
valami mítosz, de nagyon tájidegen lenne itt filológiai pontosságra törekednem. A kiállítás sem kívánja a néprajztudomány eszközeivel leírni a hantik s manysik világát, inkább hangulatát próbálja felidézni. Sokmindent láthatunk, de semmi sem pont olyan, mint a valóságban: egy kicsit nagyobb vagy kisebb, vagy nem egészen ott van és úgy, ahogy a valóságban lehetne. Az ilyen aprólékos szöszmötöléseknél fontosabb, hogy átéljük az obi-ugorok világának hangulatát.

Persze a feladat nehéz. A mítosz narratív műfaj, a szavakon túl marad a képzelet, ellenben egy múzeumnak mégiscsak konkrét tárgyakat kell bemutatnia. (Persze ez nem valós probléma azon múzeumok számára sem, melyek szemüvegtok vagy születési anyakönyvi kivonat bemutatásával kívánják felidézni egy író vagy zeneszerző szellemét.) A kiállítás
bővelkedik az érdekes látnivalókban és az értékes kiállítási tárgyakban: fent déli, ill. keletinek tűnő (de a kiállítás szellemével összhangban közelebbről meg nem határozott) hanti népviseletet láthatunk. Érdemes felfigyelnünk a körülöttük elhelyezett kisebb tárgyakra is.


A világ az obi-ugorok képzeletében: egy felfordított üst.




Fontos követelmény, hogy a beállított jelenetnek
meglegyen a maga bája.




Lángocska-bábocska: vajon készítettek hasonlót az obi-ugorok,
vagy a muzeológus volt játékos kedvében?

A múzeumban arra is vigyáznak, hogy nehogy a túlságos bőséggel csordogáló információ kizökkentse a látogatót a hangulatból, és valóban gondolkozni kezdjen. Így aztán a medveünnepet bemutató videók hang nélkül mennek, háttérzajnak pedig természetes medvebrummogás szolgál. A teremőr kedves, de maga sem tudja, hol lehet a hangot bekapcsolni: ugyanakkor nehezen palástolja a szokatlan kérés feletti meglepettségét.

Az egyik teremben a teremőr határozottan rámszól, hogy nem szabad fényképezni. Európai fogyasztóként úgy gondolkozom, hogy ha megvettem a fényképezőjegyet, akkor semmi sem tarthat vissza. A tiltás különösen érthetetlen, hiszen éppen nem egy egyedülálló műalkotást, hanem egy falra vetített képet szeretnék lefényképezni. Később bánom, hogy nem tartottam be a játékszabályokat. Az adott teremben, illetve az összes később készített képem egyszerűen eltűnt, holott a múzeumban visszanéztem őket, és akkor még megvoltak. A múzeumból való távozás után készült képek viszont épségben megvannak. Racionális magyarázatot ne is keressünk.

Arvisura/4

Az Arvisura III. fejezete ugyanabba az irányba tereli az olvasó gondolatait, mint az előző: honnan származnak a szerző információi a leírt eseményekről, hogyan választható szét írásában a mese és a valóság? Ugyanakkor a szövegben szaporodnak azok a kedély- és illúzióromboló jelek, amelyek elveszik az ember kedvét a mű továbbolvasásától.
A III. fejezet azzal kezdődik, hogy Szalaváré Tura izgatottan lép be a hírrel a partizánok kunyhójába: medve ólálkodik a közelben. A medvét Paál Zoltán megöli. Ez az esemény kapóra jön Szalaváré Turának, hogy medvetort tartsanak manysi módra. A fejezet a továbbiakban az öt napos ünnepség leírását tartalmazza.
A szöveg 40 oldalon át hömpölyög. Elsősorban tartalmával, s nem szépírói nyelvezetével hat ránk. Az események leírása ismerős lehet azok számára, akik magyar szakos egyetemi tanulmányaik során tanultak némi finnugrisztikát. Annál azonban Paál Zoltán többet tud, mint ami az egyetemi szöveggyűjteményben (Domokos Péter: Uralisztikai olvasókönyv. Bp. 1977.) olvasható. Tudásának elbírálásához kevés az átlagos finnugor műveltség, ahhoz obi-ugor szakértőnek kell lenni. Lássuk, mit ír, mit állít a medveünnepekről és az obi-ugor hitvilágról a szerző:

1. A medvét manysi nyelven torevnek hívják
2. Az elejtett medvét körülfüstölik, a hím medvét 5, a nőstényt 4, a bocsot 3 kurjantással üdvözlik
3. A medve nyúzásakor 5 faágacskát helyeznek a hasára, amelyek a bundája gombjait jelképezik, minden mancsával jelképesen kezet fognak
4. Az elejtett medvét ki kell engesztelni
5. A medve szemére és szájára fémlapocskát tesznek
6. A medvetorra érkezőket hógolyókat dobálva üdvözlik
7. Isznak a medve egészségére
8. A medve elé állva elmesélik a medve eredetéről (ezüstbölcsőben engedték a földre), a medve feladatairól és kötelességeiről szóló történeteket
9. A medvének is enni adnak, állatáldozatot mutatnak be a tiszteletére
10. Rövid jeleneteket játszanak el a medve tiszteletére
11. Az emberek varjú módra károgva azt az illúziót keltik a medvében, hogy nem ők, hanem a madarak eszik meg a húsát
12. Állatmaszkos szereplők ijesztgetik a medvét, hogy távozzon az ünnepségről
13. A medve egészben megőrzött csontjait zsákba téve fölhúzzák egy lecsonkolt fenyőfára

14. Mitikus lények: Kaltes-asszony, Égi-atya, Numi-Tórem, Kemi fejedelemasszony, Földanya, Joli-Tórem, Szóper-Anya, Világfelügyelő Férfi vagy Világfelügyelő Aranyfejedelem, Északi Szélasszony, Meszmesz-Asszony, Maszmasz-Férfi, Jég-Nyúl-Asszony, Enlit-Tórem (a vizek istene)
15. Lélekhit: a lélegzetlélek és a szabadlélek mellett a sámánoknak egy harmadik lelkük is lehet, az árnyék- vagy sámánlélek.
16. A sámánital révületbe ejti az embert, a sámánjelölt tiltakozik a kiválasztása ellen, a sámándobot a tűz fölött meg kell melegíteni (hogy feszes legyen).


A medveünnep leírása teljes mértékben az általam ismert leírások (lásd a hivatkozott Uralisztikai olvasókönyvben) szerint halad. Az olvasmányok hatását tükrözi az is, hogy egyes szereplők a Kalevalából adnak elő részleteket, míg Csíky Domonkos partizán székely balladákat, valamint József Attila-költeményt utánzó strófákat szaval. Különböző olvasmányokra utalhat még, hogy a torev/tórem terminológia használata keveredik. A mindenki által elérhető kézikönyveknél azonban Paál Zoltán többet tud a finnugor népekről. Ugyanakkor vannak gyermeteg tévedései is (erről majd később). Tudása mitológiai ismereteiben is megjelenik. Kérdéses, hogy az ózdi városi könyvtárban volt-e olyan szakirodalom, amelyben a szerző például Joli-Tóremről olvashatott. Az obi-ugor mitológiában járatlan lévén, ez ügyben tanácsot fogok kérni a nálam okosabbaktól. Elképzelhető, hogy Paál Zoltán finnugrisztikai alapismereteit partizántársától kapta, de láthatóan utánaolvasott e témakörnek. Nemcsak finnugrisztikai, de magyar őstörténeti olvasottságról vagy máshonnan szerzett tájékozottságról árulkodnak a II. és a III. fejezet (tehát valójában a 348. Arvisura) egyes részletei.


Egyéb finnugrisztikai ismeretek:

1. Penza környékén mordvinok élnek
2. Hely- és folyónevek említése az obi-ugorok földjéről: Szoszva és Tavda folyó, Vezsakori település
3. Szurgut környékén hantik élnek
4. Manyseri népnév: talán Paál Zoltán olvashatott a magyar népnév első elemének és a manysi népnévnek az etimológiai kapcsolatáról, s ennek hatására írta le ezt a népnevet, egy alkalommal a manysi szinonimájaként használja


Magyar őstörténeti ismeretek:

1.Tomaj családnév és törzsnév használata (talán Anonymus hatására, lásd Tomaj-nemzetség)
2.Turgai kapu mint az a földrajzi tájegység, ahol keleten maradt magyarok éltek sokáig. Ezek az emberek ma már a kazahunok nyelvén beszélnek, de magyarnak vallják magukat. (Ez bizony a Torgaj-vidéki magyarok említése, lásd Benkő Mihály könyvének ismertetését itt, a Rénhírekben. Mivel Benkő Mihály könyve később jelent meg a torgaji magyarokról, mint az Arvisura, Paál Zoltánnak a 348. Arvisura megírása előtt értesülnie kellett Tóth Tibor antropológus látogatásáról a torgaji magyaroknál. Útjáról a Magyar Nemzet számolt be 1967-ben és 1968-ban is. Ha netán igazolható, hogy a 348. Arvisura 1998-ban publikált változata már 1967 előtt létezett, az igen meglepő fejlemény lenne.)
3. Úz népnév ismerete (habár az úzok csak egykori szomszédságuk révén kapcsolódnak a magyar őstörténethez)
4. Paál Zoltán ismerte Németh Gyula elméletét a Jenő és Gyarmat törzsnevek baskírföldi jelenlétéről
5. Julianus úti jelentését Paál Zoltán olvasta, minden bizonnyal Bendefy László könyvét (Fr. Julianus utazásának kéziratos kutfői / a ... teljes szöveg és hasonmáskiadást összeáll. jegyz. és magyarázatokkal ellátta Bendefy László. Bp. 1937.) vagy Györffy György szövegközlését (Napkelet fölfedezése. Julianus, Plano Carpini és Rubruk útijelentései. Bp. 1965.). A mordvinokról szóló részt kommentálva megjegyzi, hogy Julianus értette a mordvinok nyelvét. Ez naiv feltételezés (egyébként Julianus sem említi), de az is valószerűtlen, hogy a Rigó álnevű, félig mordvin partizán ismerte Julianus útijelentését. Merthogy Paál Zoltán szerint a mordvinokat sértik Julianus jelentésének velük foglalkozó részletei.

Egyes lábjegyzetekből levonható az a következtetés, hogy művéhez Paál Zoltán folyamatosan gyűjtötte az anyagot. A 62. oldal 16. jegyzetében például, utal a lexikonokra.

Az Arvisurában való elmélyedéstől a bevezetőkben és a kezdő fejezetekben olvasott ellentmondásos, zavaros részletek veszik el az olvasó kedvét, ezek egy részére utaltam, mikor a partizántörténet megtörtént elemeit próbáltam kihámozni. Néhány egyéb, nehezen hihető részlet:

1. 1979-ben Paál Zoltán egy levelében ezt írta: „elérkezett a 30 éves évfordulója annak, hogy megtartottuk Berlinben a 24 Hun Törzs-szövetség kongresszusát, amelyben azt kértem…” (17.) Hát… Hallott valaki erről a kongresszusról? Netán, szintén ott volt?

2. A rovásírással lejegyzett Arvisurákat Szalaváré Tura magával hozta. Más helyütt viszont azt olvassuk, hogy Paál Zoltán írta őket. Ez utóbbi lehet az igaz, mivel máig senki sem látta Szalaváré Tura Arvisuráit. Az sem túl valószínű, hogy azokkal együtt ugrott volna ki a repülőgépből partizánbevetése során.

Az Arvisura legfőbb problémája, hogy az ordítóan valótlan epizódok, dilettáns eszmefutatások is a megtörtént valóság s az igazság részeiként tálaltatnak elénk. Paál Zoltán hitt abban, amit összeírt, megtörtént események krónikájaként ajánlotta művét a finnugristák és az őstörténészek figyelmébe. Az Arvisurát ezért nem fogadta be a tudomány. Holott az rendkívüli alkotás, csak éppen nem a finnugrisztika, hanem a folklorisztika és az irodalomtudomány számára.

Paál Zoltán háttérismereteinek tárgyalását egyelőre lezárva, most foglaljuk össze, milyen konstrukciót alkot a szerző, milyen szerkezet köré szerveződnek az Arvisurában leírt történeti események:

1. Paál Zoltán magyar katonák partizánok megszöktetik.
2. Megismerkedik Szalaváré Tura manysi nemzetiségű szovjet partizánnal.
3. Szalaváré Tura azt szeretné, hogy Paál Zoltán írja tovább a manysik ősi világtörténetét, ő írja meg a következő Arvisurát, mivel neki is három lelke van, valamint palóc származású, s most a palócok következnek az Arvisura írók sorában. (A palócok valójában palúzok, ily módon az úzok rokonai. Mint köztudott, a palóc nyelv hasonlít leginkább az úz nyelvre…)
4. Egy temetési szertartás során Szalaváré Tura sámánitallal révületbe ejti Paál Zoltánt, aki így megismeri a múltat és a jövőt, alkalmassá válik arra, hogy megírja a 24 Hun Törzsszövetség 6000 éves történetét. (Szalaváré Tura más partizántársait is megitatta, de ők nem tudták megálmodni az összes Arvisurát.)
5. A szertartás során Joli-Tórem boglárja Baracának nevezi el Paál Zoltánt.
6. Paál Zoltán lesz a beköszöntő Vízöntő Világhónap beszélője, tehát a kezdődő korszak Arvisuráját is meg kell írnia. Az új Arvisura fő motívuma, hogy legyen végre béke.
7. A medvetor alkalmával Paál Zoltán törzse (tudjuk, a palúzok, az úzok utódai) megkapja a medvetor-tartás és az Arvisura-mondás jogát. Ezzel ér véget a III. fejezet.

Még mindig nem kezdődik el azonban az 1. Arvisura (Hogyan lett Úzdból Ózd. Agaba, Batour és Uzapani fősámánok rovása. Kr. e. 4040–4020. 1–20. m. t. é.), mert előtte van még a IV. fejezet, amely az Arvisurák rovásáról szól, valamint az V. fejezet, amely a Palócok Ataisz regéje címet viseli. Itt kell megjegyeznünk, hogy az 1998-as Arvisura-kiadásnak ez a felépítése a szerkesztő, Bolyky János műve. A szerkesztés során megbontotta az Arvisurák sorrendjét, így került előre a 348. Arvisura, de ez igencsak célirányos tett volt. Ezáltal tudjuk áttekinteni a művet és koncepcióját, valamint felelős döntést hozni, belefér-e életünkbe, hogy átrágjuk magunkat Paál Zoltán alkotásán. A IV. és V. fejezetről legközelebb írok.

2009. október 8., csütörtök

Újabb orosz nyelvi tananyagok

Mivel az orosz nyelv ismerete a komolyabb uralisztikai ismeretek megszerzéséhez elengedhetetlen, már korábban is felhívtuk a figyelmet egy (sajnos azóta nem bővülő) blogra, mely bőséggel kínál letölthető tananyagokat.

Ezúttal egy másik blog, a remek oroszorszag.blog.hu szedett össze több olyan webes forrást, melyek az orosz nyelv elsajátításához nyújtanak segítséget a kezdő szinttől a nyelvvizsgára való felkészülésig, vagy azon is túl...

2009. október 6., kedd

Egy komi-permják futurista kiállítása

A Harmadik Moszkvai Modern Művészeti Bienálé speciális programjának (egyik) szenzációja egy elfelejtett komi-permják művész, Pjotr Ivanovics Szubbotyin-Permjak műveinek kiállítása, melynek címe: Kudimkor – mozdony a jövőbe. (Kudimkor a mai Kudimkarral azonos, lényegében csak helyesírási változta: az interneten csak ezzel a kiállítással kapcsolatban bukkan fel.)

Szubbotyin 1886-ban szültett Kudimkarban, egy malomfelügyelő családjában. 1898 és 1907 között reáliskolában tanult Permben és Vjatkában. A moszkvai Cári Sztroganov iparművészeti iskolában kapott színházi díszlettervezői képzést. 1914-től 1919-ig ugyanitt tanított, ekkor vette fel a Permjak álnevet, etnikai hovatartozásának hangsúlyozása céljából. 1919-ben a Vörös Hadsereg megalakulásának első évfordulója alkalmából ő készítette Moszkva ünnepi díszeit. Baráti köre politikailag a baloldalhoz, művészetfelfogásában a futurizmushoz húzott. Szubbotyin is az új esztétikai irányzat hatása alá került, ugyanakkor fontos feladatának tartotta a saját népe felvilágosítását, kiművelését is. 1919-ig is minden nyáron visszatért szülőhelyre, ebben az évben pedig a Permi kormányzóság (ehhez tartoztak a permják területek) fővárosába, Permbe költözött, de gyakran látogatott el Kudimkarba is.

1919 és 1921 között az ő feladata volt megszervezni a Permi kormányzóság iparművészeti műhelyeit: végül Permben, Kudimkarban és Kungurban nyíltak meg. Szerepe volt a kudimkari helytörténeti múzeum létrehozásában: gyűjteménye már ekkor ötszáz kiállítási darabból állt, ezeket Szubbotyin és tanítványai gyűjtötték össze. Közreműködésével készült el a Textilfestés a permi körzetben című hatkötetes albumsorozat. A Komi-permják színház egyik alapítója. AZ általa szervezet projektekre mobilizálta Kudimkar szinte teljes lakosságát.

1921 novembere és 1922 áprilisa között a Permi művészeti technikumban tanított, ahol előadott és tantervet dolgozott ki. 1923 januárjában húnyt el tbc-ben, kívánságára temetésén kizárólag vidám zenét játszottak.

Tanítványai közül különösen a siketnéma Erik Totymjanyin sorsa érdekes: ő Leningrádba ment, ahol a Siketnémák Társaságának elnöke lett, 1937-ben letartóztatták és kivégezték.

Szubbotyin műveit nyáron Permben állították ki, most (október 18-ig) a moszkvai Proun galériában látható. A kiállításon bemutatják a művész szinte teljes hagyatékát, ill. kortársainak és tanítványainak műveit, összesen mintegy 60 műtárgyat a róla elnevezett Komi-permják Helytörténeti Múzeum és a Permi Képzőművészeti Galéria gyűjteményéből. A festményeken és grafikákon kívül Szubbotyin gyűjteményéból származó komi-permják nyomódúcok (textilfestéshez használt minták), 18. századi permi faszobrok, kb. ötven, a harmincas évek Kudimkarjáról készült fotó is látható. A művész munkáiból többet kifejezetten a kiállításra restauráltak, ill. reprintben újra kiadták fő művét, Az új rendszerekről a művészetben című elméleti munkát. Elkészült egy film, melyben a kurátor a Szubbotyin művéből származó idézeteket a komi-permjákokról szóló sztálinista propagandafilmmel vágta össze, érzékeltetve a művészetről való elméleti elképzelések és azok megvalósításnak viszonyát.

A művész munkáit többek között itt tekinthetjük meg. Az alábbi videón a kiállítás kurátora, Jekatyerina Gyogoty és Leonyid Tyiskov képzőművész beszélnek a művészről.




















Для корректного отображения содержимого этого блока, а также просмотра галерей фото и видео, которые представлены на нашем сайте, пожалуйста, обновите ваш Flash player до текущей версии.


Вы можете сделать это на сайте компании Adobe: http://www.adobe.com/ru/







2009. október 5., hétfő

NRVV 9. – Az Ember és a Természet Múzeuma 1.

A Torum Maa mellett a másik kötelező program a finnugor érdeklődésű turista (és általában mindenki) számára Az Ember és a Természet Múzeuma. Ennek külön obi-ugor vonatkozású kiállítása is van, de ma még nem fogunk eljutni odáig. A kiállítások kizárólag egy meghatározott sorrendben látogathatók, és kérdésre sem hajlandóak elárulni, hol találjuk a minket leginkább érdeklő részt. Ha tehát időszűkében vagyunk, kénytelenek leszünk átrohanni a kevésbé fontosnak tűnő termeken, hogy aztán, ha mégis a tervezettnél hamarabb lépnénk ki az utcára, bánhassuk, hogy a korábbi termeket kihagytuk.



A múzeum épülete Hanti-Manszijszk zavarba ejtő konstrukcióinak sorába tartozik. Külön ki kell emelni az itt is megjelenő sátorformát, amely ezúttal különösen rejtélyes, mert két helyen is megjelenik, s mintha a sátor felett tátongó lyukon át eljuthatnánk a másik világba (a középsőből a felsőbe, esetleg az alsóból a középsőbe). A motívum kissé más felfogásban és jóval kisebb méretben megjelenik a bejárati lépcsőt fedő (ugyancsak értelmezési problémkat kiváltó) tető külső végén is:
ezúttal a két világot elválasztó határon tükröztetve.

A belépőjegyet egy kisebb köteg formában kapjuk meg (ez kb. 100-150 rubel), ezt egészítheti ki az ötven rubeles fényképezőjegy. Ha valaki nem dokumentál mániákusan (pl. a blogja számára), akkor ennek vásárlásáról lebeszélném. A múzeum ugyanis külön világítástehnikai szakembereket foglalkoztat annak érdekében, hogy a kiállított tárgyak teljesen fényképezhetetlenek legyenek.



Az első terem az autonóm körzet régészeti kultúráit mutatja be, az időszámítáunk előtti 9. évezredtől késő bronzkorig, melynek végét az időszámításunk szerinti 16. századra teszik. A kiállított anyagra nem lehet panasz, Zegernyeinek is összefutna a szájában a nyál az itt bemutatott, a Közel-Keletről vagy Magna Bulgariából származó
ezüstedény láttán. Az már inkább zavarba ejtő, hogy még a legkésőbbi leletet sem próbálják etnikumhoz kötni, holott azért a helyszín alapján ezt a 10. század után azért már elég biztosan meg lehetne tenni. (Persze ne tegyünk úgy, mintha az oroszországi régészet el akarná csaklizni a kisebb népektől az e leletekhez köthetőség dicsőségét. Máskor több ezer éves leletekről is könnyedén kijelentik, hogy az ugor–szamojéd ősnyelven beszélő néphez köthető. Annak, aki már valaha túlesett egy bevezető finnugrisztikai vagy akár magyar nyelvtörténeti kurzuson, ilyet olvasva illik hangosan sikítania.)



A következő terem a maradék ötszáz évet mutatja be Jermak hadaitól és az ortodox egyház terjeszkedésén kezdve a szocialista munkaversenyekig és a terület életét gyökeresen megváltoztató olajkitermelésig. Ha a múzeum látogatója nem ismeri a terület történelmét, e kiállítást látva úgy gondolhatja, hogy az oroszok megérkezte után az őslakosok gyakorlatilag felszívódtak, legfeljebb néhány eldugott helyen vészelték át a fennmaradó századokat. Azt ugyan túlzás lenne állítani, hogy a területet az obi-ugorok népesítették be: ilyen népsűrűség mellett aligha lehet benépesítésről beszélni. De a területen még hosszú ideig elsősorban csak hantikat és manysikat találunk, az oroszok csak az erődítményszerű apró, majd egyre növő településeken élnek, és csak lassan, délről indulva fokozatosan veszik át a többséget (nem kis részben a helyi lakosság eloroszosításával). Bár e hiányosság mentegethető volna azzal, hogy az obi-ugorokról külön kiállítás szól, a helyi oroszság életét annyira meghatározta az őslakosokkal kialakított kapcsolat, hogy ez a
hiányosság mindenképpen furcsállandó. Az egyetlen kivétel, hogy a
kiállítás a kulákosítás kapcsán szól az őslakosságra gyakorolt hatásról, a sámánok üldözéséről és a kazimi felkelésről is.

A történelmi résszel végezve egy másik szárnyba terelnek minket. Itt meg kell jegyezni, hogy az épület térkihasználása, hasonlatosan a hanti-manszijszki (ill. oroszországi) épületekhez hasonlóan igen alacsony szintű. Rengeteg az üres folyosó, előtér, ahol csak áthaladni lehet, mást nem. Az állatvilágot bemutató szárny is csak annyiban tekinthető kivételnek, hogy legalább esztétikailag kelt valamilyen (szerencsére nem kedvezőteln) benyomást, ráadásul az üres teret is sikerült kiállítótérrá átformálni. A szárny földszintjén jégkorszaki emlősök fosszíliáit és rekonstrukcióit szemlélhetjük meg, az emeleten pedig a környékbeli állatvilág tagjait csodálhatjuk meg. Ezt egészíti ki az a padlószőnyeges ketrecbe zárt mókus, melynek közeli megszemléléséről maga a teremőr igyekszik lebeszélni, mivel a szerencsétlen állat szerinte zaklatott a látogatók miatt. (Ebben a percben legalább hárman tartózkodunk a múzeum néhányszáz
négyzetméterén.) Hozzáteszi, hogy az állat párja már el is hunyt, szerinte a napfény hiánya miatt. Maradunk tehát a kitömött állatoknál, melyek mind valamilyen bájos jelenetbe vannak beállítva a fatörzseket jelképező oszlopok közé. A látogatónak itt már óhatatlanul az az érzése támad, hogy a kiállítás szervezői nem az „európai értelemben vett konzervatív”, azaz valamiféle tudást átadó múzeumban, hanem élményparkban gondolkoznak. Ez az érzés csak
fokozódik, amikor elérjük a szárny tetejét, és itt újabb zegzugos folyosókon át visszaverekedjük magunkat az bépület központi részébe. Talán a „labirintus, mint rejtény” gondolatához kapcsolódik az a néhány installáció, mely feltehetően a megértés igényének eleve abszurd mivoltára kívánja rádöbbenteni a látogatót, és felkészíti arra, hogy a racionális gondolkodásmódtól elszakadva
belépjen a mítoszok világába.

2009. október 4., vasárnap

NRVV 8. – Torum maa 6. Szent hely és állatvilág

A Torum maa terültén egy szent helyet is felállítottak, hét bálvánnyal, melyeket G. Sz. Rajsev készített. Ugyanitt látható a korábban már bemutatott, szakrális funkciókat hordozó lábasház is. A Torum maa egyetlen terjedelmesebb tájékoztató felirata szerint ez a hely megnyitása óta tiszteletett vívott ki a terület őslakosai között, akik mint valódi szent helyre járnak ide áldozati ajándékaikkal. Állítólag itt róják le tiszteletüket az Ob szellemének, melynek korábban is Hanti-Manszijszk közelében, Belogorjéban volt a kultikus helye.




A táblán a szent helyen való viselkedés szabályait (miszerint elvinni a legkisebb ágacskát sem szabad) egy Reguly Antal ltal lejegyzett manysi énekből idézik.

A Torum maaban az állatvilágot nem csak a szúnyogok képviselik, hanem a mókusok és a burundukok is. A burundukok testfelépítése hasonlít az általunk jól ismert mókusokéra, de azoknál jóval apróbbak és más a színezetük. Jellegzetes a pofájukon és hátukon végigfutó csíkozás. A finnugrisztikai szakirodalomban a burundukot rendszeresen csíkos evetnek nevezik, habár ezt az elnevezést a hivatalos magyar állattani terminológia nem használja, sőt, a finnugrisztkai szakirodalomon kívül e megnevezés gykorlatilag sehol nem fordul elő.

2009. október 3., szombat

NRVV 7. – Torum maa 5. Vadászat

A Torum maa területén több csapdát is bemutatnak. Ezek működése általában igen nehezen érthető meg, mivel biztonsági okokból olyan részeket is elhelyeznek rajtuk, amelyek megakadályozzák működésüket. Ezek a biztonsági eszközök elkülöníthetetlenek magától a csapdától, így gyakorlatilag lehetetlen megérteni a működési mechanizmust. A verem pl. egyszerűen le van fedve. A csapdák többsége hasonlóan működik: az állatot valamilyen csalival a csapdához csalják, és amikor a csalihoz nyúl, kimozdít egy nehezebb rönköt, amely szerencsésebb esetben agyoncsapja. Kevésbé szerencsés helyzetben beszorul, és addig szenved, míg ki nem múlik, vagy míg a vadász meg nem érkezik. Balra medve-, középen róka-, jobbra fajdcsapda látható.



A csapdák egy másik típusában az állat a csali kimozdításával annak helyére azonnal beszorul. A bal oldalon látható rókacsapdában a rombusz alakú fadarab a csalihalat jelképezi (a felette beszorított fadarab bitonsági kellék), kimozdításával a kettéhasított fatörzs visszazárul. A jobb oldalon látható cobolycsapdában fent keresztbefektetett fatörzs esik rá az alatta levőre.



Az alábbi képen pedig a vadászok ideiglenes szálláshelye látható. A sarok és a tető menedéket nyújt a szél és a csapadék elől, az előtérben gyújtott tűz pedig meleget biztosít.